Akármennyire is igyekeznek a stúdiók, legtöbbször mégis lehetetlen előre látni, hogy melyik filmek lesznek igazán sikeresek, kultikusak, vagy akár korszakalkotóak is. Olykor biztos sikernek tűnő filmek buknak meg a pénztáraknál (és a nézőknél), Oscar díjas alkotások tűnnek el a feledés homályában, vagy éppen a bemutatójuk idején, gyenge kritikákat kapó filmek vállnak idővel megkerülhetetlen kult klasszikusokká. A filmek életútja gyakran rögös és kiszámíthatatlan, éppen ezért bravúrosak azok a filmek, amelyek nem pusztán korukban lettek sikeresek, de azóta is folyamatosan hivatkozási alapok.  Hogy mi kell ehhez? Nos, alapvetően három dolog: egyfelől rá kell érezni a korhangulatra, viszont e mellé egyrészt szükség van valami újdonságra is, illetve valami olyan állandó elemre (legyen az a lenyűgöző vizualitás, vagy a kortalan téma), ami miatt évtizedekkel később sem érződik avíttasnak a film. Az igazi klasszikusok, ugyanis éppen amiatt váltak azzá, mert kortalanok. Chaplin vagy Buster Keaton kaszkadőrmutatványai mai szemmel is lenyűgözőek és viccesek, Lumet médiakritikája bár erősen reflektált korára, napjainkra sem vesztett erejéből, ahogyan Hitchcock suspense-ze is, több évtized távlatából képes újra és újra székbe szögezni a nézőt.  Nos, a majdnem Han’s Island címen bemutatott, 1973-as film bár jóval populárisabb, mint a fenti alkotók művei, ám azokhoz hasonlóan fontos és időtálló darabja az egyetemes filmtörténetnek.

Ha az olvasó most értetlenül vakarja a fejét, hogy hogyan lehet az, hogy még sosem hallott egy állítólag ennyire sikeres és híres filmről, akkor megnyugtatom: nem ön műveletlen, hanem én csaltam. A Han’s Island ugyanis nem más, mint minden idők első, amerikai stúdió által forgatott kungfu filmjének eredeti címe.  Maga a forgatókönyv Blood and Steel néven futott, de anno még a Halálos hármas cím is felmerült.  Végül azonban a főszereplőnek sikerült meggyőznie az ezzel kapcsolatban szkeptikus rendezőt és producereket, hogy a fentieknél egy jóval beszédesebb címet használjanak. Az említett főszereplő Bruce Lee volt, a cím pedig a A sárkány közbelép.  Lee utolsó (életében befejezett) és egyben legnagyobb sikerű filmjének a forgatása nem volt problémáktól mentes: az amerikai és kínai stábtagok közötti nyelvi, a főszereplő kezdetben annyira izgult, hogy nem is jelent meg az első forgatási napokon, a Hawaiiról importált imádkozó sáskák nem voltak hajlandóak megküzdeni, sőt egyszer még az is megtörtént, hogy a különböző triád családokhoz tartozó statiszták és kaszkadőrök között tömegverekedés tört ki.   

Na, de ha egy pillanatra eltekintünk attól, hogy a Warner addig soha nem látott pénzeket fektetett a film marketingjébe, és igyekezet azt az összes elérhető csatornán reklámozni – még ingyenes kungfu órákat is szerveztek -, akkor vajon, miben rejlett A sárkány közbelép sikere? Miért ez indította be a 70-es évek nagy kungfu mániáját? Mitől lett ennyire sikeres, és mi az, ami miatt még közel negyven év távlatából is roppant szórakoztató film élmény Robert Clouse rendezése?

Nos részben talán azért, mert a Sárkány közbelép olyan pontosan ragadta meg a 60-as-70-es évek (populáris filmjeinek) eszenciáját, mint talán semmi más. Adva van egy James Bond filmeket idéző kém sztori, egy Dr. No nyomdokain haladó heroin báró (ne feledjük, a film nem sokkal azután készült, hogy Nixon meghirdette a drogháborút), egy blaxploitation hősöket idéző mellékszereplő (Jim Kelly), John Saxon, Lalo Schifrin jazz alapokra épülő, és keleti motívumokkal színesített filmzenéje, na és persze, aki az egészet megkoronázza: maga Bruce Lee. A sárkány közbelépből, olyannyira árad a 70-es évek hangulata, hogy már-már olyan, mint ha egy Kung Furyhoz hasonló nosztalgia film lenne, ami szándékosan gyűjti össze a korszak legjellemzőbb toposzait. A Sárkány közbelép azonban nem nosztalgia film, hanem maga a 70-es évek. A fenti elemekből összeálló, hamisíthatatlanul és roppant magával ragadó atmoszféra adja majd a hátterét, minden idők egyik legszórakoztatóbb ponyva kalandfilmjének. Mert A sárkány közbelép, még a harcművészeti filmek között is ponyvának minősül, ám félre értés ne essék: amikor itt ponyváról beszélek, azt a szó lehető legpozitívabb értelmében használom. Egy minden fölösleges sallangtól megszabadított, önmagát nem teljesen komolyan vevő, végig pörgős és látványos kalandfilm, ami nem szeretne semmi mást, csak önfeledt szórakoztatást nyújtani a nézőnek. (Ezt pedig nem is titkolja. Sőt Kelly karakterével – aki egy képregény gonoszhoz hasonlítja a film fő gonoszát – még ki is mondatja ezt.)

Persze lehet, hogy a karakterek egysíkúak, a sztori kidolgozása pedig ténylegesen is egy ponyva képregény szintjén van, viszont hála a karizmatikus szereplőgárdának és a remek tempójú, lendületes cselekménynek igazán egyik sem tudja zavarni az embert.  John Saxon, Bruce Lee, a fő gonoszt alakító Kien Shih, a magyar származású végzet asszonya, Ahna Capri, de még az újonc Jim Kelly is annyira illenek a szerepeikhez és olyan magabiztos, könnyedséggel hozzák azokat, hogy képesek élővé tenni ezeket a meglehetősen sematikus figurákat is. (Az viszont abszolút a forgatókönyv érdeme, hogy a sztori egyszerűsége ellenére is igyekezet személyes motivációkat adni főhőseinek, amelyek bár szintén nincsenek túl bonyolítva – bosszú, pénz, szabadság -, viszont működnek annyira, hogy érdekeljen minket a szereplők sorsa.) Igaz, a színészek teljesítményét itt-ott valamelyest lerontja a nem túl erős angol utószinkron (a nemzetközi gárda miatt ugyanis hang nélkül forgatták le a filmet).

A magával ragadó atmoszférának és a szép fényképezésnek (és látványos díszleteknek) hála az Enter the Dragon olyan jól teremti meg a saját, képregényes hangulatú világát – ez nem is véletlen, hogy a film látványát eleve egy comic strip ihlette -, hogy igazán a sztori elnagyoltabb húzásai sem tudnak ebből kiszakítani.

Persze ami miatt mai is élvezetes, és aminek köszönhetően a harcművészeti filmek mérföldkövévé vált, illetve az, hogy a filmhatására valóságos kung fu mánia söpört végig az Egyesült Államokon – nem véletlenül, hogy a film után jelent meg Carl Douglas Kung Fu Fighting című száma, amit eredetileg a B oldalra szántak, aztán mégis a korszak egyik legnagyobb slágere lett – az mind egy embernek: Bruce Lee-nek köszönhető. Ennek a filmnek ő az igazi lelke, és nem pusztán azért mert a csibészes sármja, remekül illik egy ilyen harcművész-szuperkém szerephez, hanem azért is, mert a film harcjeleneteit is ő koreografálta. Bár ezek egyikére sem lehet panasz, van azonban kettő, ami különösen emlékezetes: Lee elképesztően sodró lendületű, és végig nagyon jól követhető betörése a fő gonosz rejtekhelyére, ahol több mint ötven kaszkadőrrel küzd meg, illetve ami még ennél is izgalmasabb (látványban is) az a filmet záró, elképesztően kreatív és kiszámíthatatlan tükörszobás finálé.

Vannak olyan harcművészeti filmek, amelyek a látványos verekedéseken túl komolyabb társadalmi kérdésekkel is foglalkoznak. Nos, A sárkány közbelép  nem tartozik ezek közé. (Igaz Lee állítólag a kínai kultúra szépségére akarata felhívni a figyelmet a filmmel, de ebből tulajdonképpen csak a kung fu-t látjuk.) Bár egy-egy jelenet erejéig megjelenek a filmben olyan témák, mint a faji szegregáció, a szegénység vagy a drogfüggőség, ezek olyan felületesen vannak jelen a filmben, hogy inkább csak a környezetet biztosítják a harcokhoz. Clouse filmje csupán szórakoztatni akar, azt pedig első osztályú módon teszi. A sárkány közbelép tulajdonképpen egy blockbuster korszak előtti blockbuster, ami közel negyven év alatt sem veszített semmit a varázséból. Épp ezért is sajnálatos, hogy akármennyire is élvezetes a film, mégis egy kis szomorúság kapcsolódik hozzá: hiszen nem sokkal a premier előtt halt meg Bruce Lee, aki bár – Ázsiában – már életében is szupersztár volt, így pont nem érhette meg azt a nemzetközi hírnevet, amire mindig is vágyott. A film hatását nézve pedig a cím is teljesen új értelmet nyer: a kungfu a kínaiak időtöltése volt, egészen addig, amíg a Sárkány közbe nem lépett. Szerencsére azonban filmjeiben örökké él, hogy újra és újra elkápráztasson és szórakoztasson minket elképesztő tudásával.

A sárkány közbelép teljes adatlapja a Magyar filmadatbázis (Mafab) oldalán