A mostanában általános remake-áradatban elég komoly ok kell ahhoz, hogy egy filmrajongó felkapja a fejét egy újrázással kapcsolatban. Jelen esetben elég volt annyi, hogy Denis Villeneuve és Dűne, és máris gyorsabban kezdett dobogni a szívem, mert bár eddig még nem volt szerencsém Frank Herbert könyvéhez (kíváncsian várom azoknak a véleményét, akik olvasták kommentben), ellenben tinikorom hatalmas kedvence volt a David Lynch által rendezett verzió. Azóta készült már a történetből tévésorozat, de én csak fél óráig tudtam elviselni azt a tökéletes érdektelenséget, amit árasztott, és továbbra is nosztalgikusan gondoltam vissza régi kedvencemre, amit pont azért nem néztem meg már nagyon-nagyon régen, mert nem akartam csalódni benne. Amikor azonban nagy örömmel olvastam, hogy avatott kezekbe került a sztori, alig vártam, hogy újrázhassak. Nos, az idő vasfoga nem kicsit rágta meg David Lynch filmjét (nagyon látszik a vetítés), de a coolságfaktor a régi, még akkor is, ha ma már látom a forgatókönyv hibáit is, de a rendező tehetsége még ennyi év után is egyben tudja tartani a történetet, Denis Villeneuve-nek nagyon fel kell kötnie azt a bizonyos alsóneműt, hogy felül tudja múlni ezt az alkotást.
A fűszer tartja egyben a Birodalmat, amelyet egyetlen bolygón bányásznak, az Arrakis-on, vagy másik nevén a Dűnén. Ide érkezik meg Leto Atreides herceg (Jürgen Prochnow), ágyasával, a boszorkány Lady Jessicával (Francesca Annis) és fiával, Paul-lal (Kyle MacLachlan). Egy árulásnak köszönhetően ellensége, Harkonnen báró (Kenneth McMillan) megöli őt, és úgy hiszi, hogy az egész családját, azonban a fiú és az anyja nem pusztul el a sivatagban. Paul bosszút esküszik, és miközben egyre jobban tudatára ébred a képességeinek, a felkelők vezetője lesz...
"Fűszerben nem lehet hiány", "a félelem az elme gyilkosa", "egy krónikánál a kezdet a legfontosabb" - a legemlékezetesebb mondatok a filmből, amelyben hemzsegnek a forgatókönyvi hibák, David Lynch nem tudta összefogni a történetet, amely olyan lassan hömpölyög, mintha álomkórban szenvedne, ugyanakkor tele van olyan zseniális ötletekkel, és felejthetetlen jelenettel, amely miatt minden hiányossága miatt a kihagyhatatlan kategóriába tartozik ez az alkotás. Lynch mindig is kiválóan értett a hangulatteremtéshez, ez most is így van, igazi vizuális orgiát kapunk a pofinkba (még akkor is, ha ennyi év után már nagyon látszanak a trükkök), a színészgárda is osztályon felüli (még Sting is beugrott egy kicsit rocksztárkodni), ezért hiába tűnik nem kicsit zavarosnak a történet, még mindig bele lehet feledkezni ebbe a különleges alkotásba.
A Dűnét a gyengébb David Lynch-filmek közé szokták sorolni, és valóban, van ennél sokkal kiforrottabb alkotása is a rendezőnek de mégis emlékezetesre sikeredett, még akkor is, ha nagyon erős Star Wars-utánérzete van, és a Megváltó-szálat nem igazán tudta kibontakoztatni a rendező, ellenben nagyon erős képi világot alkotott. Az extremitás nem hiánycikk ebben a filmben, Hakkonen báró és egész famíliája nem kicsit beteg, a repkedő főgonosz nem ér fel Darth Vader-hez, de azért eléggé lehet utálni és undorodni tőle, mert velejéig romlott. Vele szemben állnak a talpig hős Atreides-ek, főleg Paul, akiből szépreményű hercegből a szemünk előtt lesz Kwisatz Haderach, a happy end nem lehet vitás, de addig még annyi fűszert, férget, érzelmet és akciót kapunk, hogy alig győzzük kapkodni a fejünket. Mindezzel együtt inkább cool ez a film, mint kiemelkedő alkotás, de hogy nem felejti el, aki látta, az tuti.
David Lynch ebben a filmben dolgozott először együtt Kyle MacLachlan-nel (a legendás Twin Peaks csak utána jött), aki kiváló választás volt a főszerepre. Kenneth McMillan első osztályú gonoszkodást mutatott be, Max von Sydow hozta a tőle elvárható szintet, Jürgen Prochnow, Francesca Annis is remek alakítást nyújtott, de Sting ellopta a showt mindenki elől, pedig csak pár percre bukkant fel a filmben.
Meglepő módon nem a kosztümöket jelölték Oscar-díjra, hanem a hangot, de sajnos nem kapta meg a szobrocskát. Lynch hatalmas fába vágta a fejszéjét a történet megfilmesítésével, és ha a külcsínt nézzük azt mondhatjuk, hogy simán megugrotta a lécet (gondoljunk bele abba, hogy hány jelenet égett bele a retinánkba egykoron), a belbecs terén (forgatókönyv, történetvezetés, karakterépítés, stb.) azonban akadtak hiányosságok. Ez azonban nem ok arra, hogy legyintsünk erre az alkotásra, mert még ennyi év után is olyan filmélményt tud nyújtani, mint kevés darab a műfajból. Egyszer mindenképpen látni kell!
7/10
A Dűne teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.
