Xavier Dolan sokáig nagy szenzációnak számított, hiszen egészen fiatal kora ellenére több figyelemreméltó művel szolgálta ki a nézőközönséget. Gondoljunk csak bele, hogy első egész estés filmje, a Megöltem anyámat készítésekor még a második ikszet sem töltötte be a kanadai író, színész, rendező, míg nem a 2014-ben megjelent Mommy című alkotásával úgy tűnt, hogy Dolan végre átlépte a határait és művészetében megérkezett oda, ahová kellett. Ennek köszönhetően természetesen nagy várakozás övezte a még mindig csak 27 éves fiatalember új moziját, ami annak rendje és módja szerint hamar beszédtéma is lett. Ám nem azért, mert mindenki odáig volt az alkotásért, hanem azért, mert a meglehetősen vegyes fogadtatás - rendben, mondhatni közutálat - ellenére a tavalyi Cannes-i Filmfesztiválon mégis az Ez csak a világ vége lett a befutó a zsűrinél, megelőzve mondjuk a közönségkedvenc Toni Erdmannt is. A függetlenség jegyében azonban minden erőmmel azon voltam, hogy kizárjam a negatív hangokat, de látva a végeredményt, csak egyet tudok velük érteni.
Már az első képkockákban megismerjük a film alapfelvetését, miszerint Louis (Gaspard Ulliel), a fiatal színházi művész halálos betegségben szenved, és emiatt hazautazik rég nem látott családjához, elújságolni a szomorú hírt. Csakhogy a családtagok nem kitörő örömmel fogadják a tékozló fiú visszatérését, sokkal inkább a múltban elszenvedett sérelmek elevenednek fel ismételten. Kezdetben még mindenki próbál az elvártaknak megfelelően viselkedni, ám ki korábban, ki később kimutatja a foga fehérjét ilyen-olyan módon, majd ahogy az idővel elkerülhetetlenné válik, a rokonok kíméletlenül elkezdik fúrni egymást.
Nem nehéz kikövetkeztetni ennek tudatában, hogy Dolan abból a kijelentésből indul ki, miszerint "azok bántanak a legjobban, akiket a legjobban szeretsz." Ezzel csak az a baj, hogy a képsorokat látva, ezek az emberek már egyáltalán nem szeretik egymást, legalábbis ezt szinte egyáltalán nem mutatják ki. Így drámát is nagyon nehéz építeni a látottakra, hiszen a teljesen elhidegült, egyoldalú kapcsolatok nem éppen szolgáltatnak jó táptalajt annak, hogy átérezzük a megromlott viszonyok súlyát. Ahelyett, hogy finom, érzékletes pillanatokon át tudnánk megismerni a kialakult helyzetet, egy hektikus tempójú, hangos ordibálásokkal kikövezett úton haladunk a végkifejlet felé. Ez utóbbinak persze megvan a létjogosultsága egy melodrámában, de az igazi gond ott kezdődik, hogy a történetnek nincs ritmusa, nincs íve, és a fontosnak szánt jelenetek elvesznek a tömegben, majd a fináléra sem áll össze a látottakból semmi kerek.
Persze ahhoz, hogy vakvágányra fusson a cselekmény, kellett az is, hogy valódi tartalom se bújjon meg a képek mögött. Voltak ugyan körvonalasan érdekes gondolatmenetek, de igazság szerint sem újat, sem értelmeset nem tudott mondani Dolan az Ez csak a világ végében, talán azért, mert csupán felszínes karakterek társaságában járta be a rendező az általa elképzelteket. Mindenki, aki feltűnt a vásznon, csupán egy archetípust alakított, valódi árnyalás nélkül. Még ha voltak is ilyesmire kísérletek a mozi folyamán, ezek eredménytelenek voltak, érzésem szerint legfőképp azért, mert a való életben így senki sem viselkedik, mint ezek az emberek, és emiatt teljesen hiteltelenek voltak azok a jelenetek is, amelyekben például a hideg szívű, zsémbes idősebbik testvér karaktere nyílna meg jobban.
Pedig nem semmi nevek alkották a film stábját. Marion Cotillard, Léa Seydoux és Vincent Cassel is már számtalanszor bizonyította, hogy lehet rájuk számítani, de itt és most valahogy egyikük sem tudott azon a hőfokon tevékenykedni, ami elbírta volna a forgatókönyv és a történetvezetés számtalan esetlenségét. Vagy inkább úgy fogalmazok, hogy senkinek sem sikerült olyan mozgásteret írni, amelyben kibontakoztathatták volna tehetségüket ezek a sztárok, ugyanis egyáltalán nem miattuk lett olyan a végeredmény, amilyen. Talán színpadon jobban érvényesülnek ezek a manírok - merthogy egy színházi darab adaptációjáról van szó - de a filmvászonra talán érdemesebb lett volna egy másfajta stílusban instruálni a szereplőket.
Nem elég ráadásul, hogy a színészek jóformán el lettek pazarolva és, hogy az alapanyaggal meglehetősen keveset kezdtek a készítők, de sok helyen még elképesztően irritáló módon is tették mindezt, többnyire felesleges művészi - inkább művészieskedő - eszközök árán, amelyek egyébként biztosan jobban működtek volna, ha maga a film is erősebb a legtöbb ponton. Így viszont egy olyan alkotást kaptunk, ami nem tudja elérni a megfelelő hatást, de mintha hencegne is ezzel. Ha visszagondolok a záró képsorok végtelenségig modoros szimbólumára, egy hét távlatából is muszáj mindig az arcomba temetnem a kezem, még akkor is, ha tudtam, hogy ezen a területen még bőven lenne hova fejlődnie a rendezőnek, aki inkább csak hátrafelé tett meg lépéseket.
Igaz, néhány dolog még így is nagyon emlékezetesre sikerült, és a változatosság kedvéért ezt most pozitív értelemben mondom. A feszültségteremtés például sokáig egészen jól működött, valamint azt sem gondoltam volna soha, hogy az O-Zone "Dragostea Din Tei" című dala egy szomorkás flashbacket olyan jól alá tud festeni, mint ahogy azt tette ebben a műben. Az ilyen apróságok jelzik, hogy kreatív szempontból volt potenciál az Ez csak a világ végében, és valójában ebben a filmben el van rejtve egy sokkal jobb alkotás, csakhogy mindhiába, ha nem sikerül összehangolni a komponenseket, márpedig ilyen téren ezúttal kudarcot vallott Dolan.
Az Ez csak a világ vége teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán