A Passengers sztárfilm. Olyan alkotás, amely nagyban épít két főszereplőjének imázsára, népszerűségére és tehetségére. Chris Pratt napjaink egyik legfelkapottabb arca, aki igazából csak két évvel ezelőtt, A galaxis őrzőivel futott be, azóta viszont sorra kapja a nagy feladatokat. Az olyanokat, amiknél elsősorban nem a tehetségére van szükség, hanem az arcára, a kisugárzására, lazaságára. Pratt pedig ezt csuklóból hozza, kiválóan ráérzett arra, hogy mit tud és ezt hogyan lehet kamatoztatni. Sztár alkat, így, hogy lefogyott és 'férfivá gyúrta" magát a Parks and Recreation lökött, kisgombóc Andy-je után. A Passengersben a párja pedig az a Jennifer Lawrence, aki fiatal kora ellenére már Oscar-díjas, több jelölése is van, bizonyított már nagy franchise főszerepében és kis filmekben egyaránt. Hollywood egyik kirakatfigurája, aki mindig tud valami frappánsát nyilatkozni, totál lökött, szép és még tehetséges is. Szinte tökéletes. Ők ketten nagyjából a legjobb dolog, ami a Passengers körül történhetett, és ha nem kedveled őket, véleményem szerint véletlenül sem érdemes pénzt áldozni a mozijegyre. Hiába a feketelistás forgatókönyv, ami évekig keringett a rendszerben és kiválónak tartották, hiába az érdekes alapfelvetés és a szuper első egy óra, a film a második felében annyira szétesik, hogy elsősorban a két szimpatikus főszereplő miatt maradt meg kellemes élményként.
A legfontosabb, amit érdemes tisztázni a Passengers kapcsán az az, hogy a sci-fi rész meglehetősen háttérbe szorul a romantikus szál mögött. Kicsit olyan ez, mint a Twilight sorozat, ami szintén a szerelmi kapcsolatot helyezte a fókuszba, a vámpírlét horrorisztikus valója kevesebb szerepet kapott. Megijedni azonban nem kell. Ez a film sokkal minőségibb, jobban megírt, eljátszott és megrendezett, mint bármelyik darab az imént említett szériából. (Nem mintha ez önmagában nagy erény lenne.) A Passengers három, kiválóan elkülöníthető részből épül fel. Az első jó fél óra a legemlékezetesebb: Pratt karaktere felébred a hibernálásból az űrhajón. Egyedül, hiába van ötezer utastársa és akkor a legénységet még nem is említettem. A gond ott van, hogy a 120 éves utazásból mindössze 30 esztendő múlt el, így mást felkelteni kvázi gyilkossággal érne fel. (Vagy mégsem? Kínzó kérdés... Ímmel-ámmal kibontva.) Emberünk így kísérletet tesz kapcsolatba lépni a Földdel, és mindent megpróbál, hogy vissza tudjon térni a mély álomba. Nem sikerül neki, így egyetlen társával, egy android csapossal tengeti mindennapjait. Pratt itt nagyon él. Nyomja a one man show-t, kisugárzása átüt a vásznon. Lelki vívódása is hiteles... De azért az megjegyzendő, hogy túl mélyre nem néznek a nyúl üregébe. Ártott volna annak a könnyed, populáris vonalnak, ami a film sajátja.
A második felvonásba megérkezik a nő. Hogy milyen körülmények között, az érdekes: elítélendő vagy érthető döntés eredményeként. Kicsit talán mindkettő. Mindenesetre ezzel sem kezd sokat a forgatókönyv. Felszínes filozofálgatás van róla maximum, viszont bejön a képre a romantika. A két főszereplő között a kémia működik, így lendületből veszi az akadályokat a film. Néhány humorbonbon, egy-két visszafogott szexjelenet és máris következik a végső harmad, ami gajra vágja az addig felszínesen szórakoztató Passengerst.
A játékidő során egyre-másra bukkannak fel jelek arra vonatkozóan, hogy valami nincs rendben a hajóval. A finálé szólhatott volna szimplán a két emberről, illetve az ő kapcsolatukról, de kellett valami plusz külső fenyegetettség, heroikus megmozdulások, könnyes búcsú... Szóval jól bevált hollywoodi megoldások következnek itt, meglehetősen bután és elsietve megmutatva. Számomra borzasztóan összecsapottnak érződött ez a rész, mind a karakterek reakcióit, mind az eseménysorozatot illetően. Talán itt ütött vissza az, hogy a pillesúlyú romantikázás közben elfelejtették árnyalni a dolgokat a készítők. Hibának éreztem azt is, hogy a film feloldja a két szerelmes és egy android felállást, sok értelme ennek nem volt. Leginkább csak annyi, hogy így egyszerűbb volt a végére érni bizonyos kérdéseknek, megnyitni bizonyos utakat. Lusta írói megoldás ez így... A Passengersnek egyébként több ponton is vége lehetne, és mindegyik bátrabb megoldás lenne, mint amit végül kapunk: érthető, hogy ezt a befejezést választották, de szeretni kevésbé tudom miatta a filmet.
Amire viszont nincs panaszom, az a látványvilág. Ugyan eredetinek nem mondanám, de totál ízléses minden tekintetben az, amit kapunk: az űrhajó külső dizájnja például fantasztikus, a belseje pedig pont olyan, amilyennek egy 'Űrtitanicot” elképzelne az ember. Lekerekített formák, egyszerre futurisztikus, mégis barátságos helyiségek jellemzik. A zenéről is hasonlókat tudok mondani: nem egy világmegváltó darab, de többször is azon kaptam magam, hogy kifejezetten figyelem és élvezem a taktusokat. Nem csak aláfestő motívumként működik tehát Thomas Newman muzsikája.
Összességében azért érdekes darab ez a Passengers. A nagy kritikai össztüzet szerintem nem érdemelte ki, mégsem mondanám jó filmnek. A legnagyobb baja pedig az, hogy csak egy romantikus darab az űrben. Ezer meg egy momentum van benne, ami szinte könyörgött azért, hogy bővebben is ki legyen fejtve, s majd mind elsikkad. Többet kellett volna foglalkozni a csak érintőlegesen, vagy éppen alig kidolgozott kérdésekkel, mélyebbre ásni a karakterek közti kapcsolatban, a hajón töltött életük buktatóiban. Az sem érdekelt volna, ha fél órával hosszabb lesz a végső mű. A kihagyott ziccerek sokasága egyszerűen zavar, mint ahogy az összecsapott utolsó harmad is. Ennek ellenére vállalható, két sztárjának köszönhetően egyszerűségében is többnyire élvezetes film a Passengers, de kifejezetten keserű szájízt hagyhat maga után mindazok között, akik nem érik be szimpla rutinmunkával.
6/10
