Skandináviából most nem egy sötét krimit vagy egy rideg drámát hoztam, hanem a régió másik fő filmes exportcikkét, egy vígjátékot. Igaz, Az ember, akit Ovének hívnak meglehetősen messze esik az északi humor híres groteszkségétől, sőt, karakteressége ellenére egy egészen konvencionális dramedyről beszélhetünk. Ugyanakkor produkció igazi skandinávsága abban mutatkozik meg, hogy akár a drámai, akár a komikus oldalát domborítják ki ennek a történetnek, azt kivétel nélkül a legmagasabb színvonalon és a legjobb ízlés mentén teszik.

Ove (Rolf Lassgård) felesége halála után munkájába, illetve szomszédai egzecíroztatásába feledkezik: mániákusan ügyel lakóparkja rendjére, és szívbaj nélkül leteremti azt, aki autóval hajt be, rossz szelektív kukába dobja a szemetet vagy egyszerűen elöl felejti a biciklijét. Azonban életének célja már egyedül a halál, ugyanis megígérte párjának, hogy az első adandó alkalommal követi őt a halálba - öngyilkossági kísérletei azonban rendre kudarcba fulladnak egy-egy bosszantó apróság miatt. Ezek a kellemetlenségek pedig arra késztetik Ovét, hogy megnyíljon a környezetében élő felé és új értelmet találjon mindennapjainak.

A filmvilág egyik kedvelt motívuma a karót nyelt, rendmániás emberek és szertelen, érzelmes környezetük konfliktusa, és bár tagadhatatlan, hogy Az ember, akit Ovénak hívnak is nagy mértékben erre a toposzra alapoz, ez valójában csak a kiindulópont a történet számára. Ove ugyanis sokkal árnyaltabb karakter egy görcsös, OCD-s öregembernél: ugyan határozottan ragaszkodik elképzeléseihez, nehezen fejezi ki érzelmeit és időként kifejezetten udvariatlan gesztusokat is tesz, bezárkózása soha nem ölt irreális mértékeket, valamint mindig próbál maximálisan korrekt lenni mindenkivel. Mindennapi harcainak narratíváját pedig terjedelmes visszaemlékezései szövik át, amelyek nemcsak megtörik előbbiek monotonitását, de lényeges betekintést adnak Ove karakterébe és rigolyái eredetébe.

Hannes Holm filmje pedig mindkét idővonalon remekül találja meg a groteszk skandináv humort és a komolyan vehető emberi drámát, a bájosan egyszerű, de még életszerű vonásokkal bíró karaktereket magába foglaló hangvételt. Egy jókedvű, de a súlytalanság és a bárgyúság csapdáját egyaránt elkerülő dramedyt láthatunk, amelyben lehet, hogy sok az ismerős panel (ha például kicseréljük a svéd jóléti államot a brit szociális hálóra, gyakorlatilag az Én, Daniel Blake-et kapjuk meg), de ezeket kivétel nélkül jó érzékkel és értő módon használja. Az ember, aki Ovének hívnak nem vágyik kitüntetett helyre a filmművészet panteonjában, viszont minden nézőjét egy kellemes és szívmelengető két órában részesíti.

8/10

Az ember, aki Ovénak hívnak teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán