A "Ne ítélj meg egy könyvet a borítójáról"-közmondás számomra új értelmet nyert az Alvó óriások kapcsán: az valószínűleg mindenkinek feltűnt, hogy a kiadók előszeretettel töltik fel szuperlatívuszokkal és dicsérő idézetekkel a kötet külsejét, mint ahogy az is, hogy ezek általában sokkal jobb színben tüntetik fel az adott művet valós érdemeinél. A helyükben nyilván én sem lehúzó kritikákkal vagy felemás véleményekkel akarnám promózni a kiadványaimat, de az Alvó óriások első lapján elhelyezett ömlengő idézetek és a tartalom kontrasztja annyira durva, hogy már én érzem kínosnak a Sylvain Neuvel alkotására aggatott jelzőket.

Például szinte felsorolhatatlan, Neuvel mennyi klasszikus sci-fi legendából hegesztette össze művét: az Alvó óriások először Erich von Däniken konteóit lopja el használja fel: valamikor az ókorban egy nálunk fejlettebb faj meglátogatott minket, és a mai napig megfejthetetlen technológiát (jelen esetben egy hatalmas harci robotot) hagyott hátra, ennek felfedezését egy tudóscsapatra fókuszáló B-kategóriás Crichton-thrillerben prezentálja, amelybe az X-akták névtelen és mindent a háttérből mozgató, az elnöknél is hatalmasabb nemzetbiztonsági ügynökei (meg egy-két további motívuma) is beleszólnak. A szerző legnagyobb blöffje azonban a Z világháború szerkezetének felhasználása volt (amelyet a borító tanúsága szerint néhány "szaktekintély" sikeresen fel is ismert), azzal a különbséggel, hogy ezúttal nem egy antologikus novellafüzérről, hanem egy konvencionális sci-fi kalandregényről van szó, amelynek megformálására így az interjúkból és naplórészletekből felépülő narratíva teljességgel alkalmatlan.

De Neuvel még inkább: míg Max Brooks bestsellerében az elbeszéléseknek egyedi stílusa, sajátos funkciója volt, az Alvó óriások szereplői készséges szószátyárok, akik gyakorlatilag az író szócsöveiként funkcionálnak, legyen szó a tudományos részletek elmagyarázásáról vagy legféltettebb titkaik megvitatásáról (és ne feledjük, fejezetről fejezetre egy arctalan és hátsó szándékokkal rendelkező ügynöknek tálalnak ki). A dialógusokon ott érződik a kezdő író görcsössége is, aki szükségét érzi annak, hogy figurái minden második mondata egy szellemes riposzt legyen, az viszont nem tűnik fel neki, hogy azok ezzel vesztik el egyedi hangjukat. (És ezen az sem segít, hogy a magyar fordítás kifejezetten küszködik bizonyos angol kifejezések magyarra való átültetésével...) Tulajdonképpen ez a szerkezet csak arra jó, hogy Neuvel a lehető legkevesebb erőfeszítéssel adja át a regényét képező információmennyiséget, szerencsétlenségére az irodalom lényege azonban éppen ennek az információnak a tálalása. Stílus, karakterek, konfliktusok, dramaturgia híján pedig az Alvó óriások pedig tényleg úgy tetszik, mintha valaki egy gyermeki fantáziáját gyúrta volna egy száraz jelentéshalmazzá.

Ugyanis a könyv helyenként egyben rettentő bugyuta is: a szereplők érzelmi érettsége alkalmanként egy tízéves szintjén mozog, mint ahogyan a szerző képe a titkosszolgálatok működéséről és a politikai dimenziókról is hasonlóan kidolgozatlan, az olyan megoldásokról nem is beszélve, hogy a szupertitkos feladatot 4 véletlenszerűen kiválasztott tudósra bízzák, akik aztán szabadon bohóckodhatnak az emberiség legnagyobb felfedezésével. Neuvel saját magát lövi lábon azzal, hogy világában a lehető legkevésbé rugaszkodik el a valóságtól, hiszen egy teljesen fiktív univerzumban egyáltalán nem lenne feltűnő egy geopolitikai rendszer vagy a tudományos munka ilyen szintű felszínessége. Ezzel azonban az is evidenssé válik, hogy ő is a sci-finek azt a gyerekes felfogását képviseli, hogy a sci-fi lényege, hogy a Transformersnél egy fokkal tudományosabban adjuk elő vágyálmainkat, ahelyett, hogy az érettebb szerzőkre jellemző módon a valóságra való reflektálásként használná a műfajból adódó korlátlan lehetőségeket.

De természetesen ez talán túlságosan nagy elvárás lenne egy olyan műtől, amely mindössze annyira képes, hogy a téma meghatározó műveit felvizezve összeturmixolja. A tudományos-fantasztikus örökséghez tehát semmit nem tesz hozzá, irodalmilag értékelhetetlen, szórakoztató darabként túl száraz - az Alvó óriások egyetlen pozitívuma, hogy rendkívül motiváló könyv: hatására elhittem, hogy akár én is képes lehetek sci-fi bestsellert írni.

A könyvet az Agave Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.