Nem hiszem, hogy az ARQ létezése elérte volna az ingerküszöbömet, ha történetesen nem a Netflix forgalmazta volna. Bár tudjuk, hogy a streamszolgáltató palettáján minden Beast of No Nation-re jut legalább egy Adam Sandler-mű, racionálisnak tűnne, hogy a sorozatok terén mutatott minőségi történetmesélést igyekeznek átvinni filmes produkcióikba is. Már csak azért is, mert egy kis költségvetésű időutazós sci-fi esetében másba nem is lehet invesztálni, mint a jó ötletekbe és egy lenyűgöző forgatókönyvbe - és sajnos pont ebben a tekintetben vérzik el az ARQ.

Renton (Robbie Amell) egy energiahiányban szenvedő világban él, de úgy tűnik, megtalálta a megoldást: létrehozta az ARQ-ot, amely korlátlan energiát képes előállítani. Egy nap azonban maszkos férfiak rángatják ki az ágyból barátnője (Rachel Taylor) mellől, egy sikertelen (és halálosan végződő) menekülési kísérlet után újra ugyanott találja magát. Hamar rájön, hogy egy időhurokba kerül, amelyet ráadásul szerinte éppen az ARQ okoz. Csak hogy a három támadó legyőzése ennek a tudásnak a birtokában sem lesz egyszerű...

Tony Elliott egy kimerítő részletességű disztópiát épít fel az időhurok mögé, energiaválsággal, az államok széttöredezése nyomán egymásnak eső nagyvállalatokkal és milíciákkal, és az ezen érdekcsoportok között vergődő szereplőkkel. Egyenesen mintha ez a háttér érdekesebb is lenne számára a történetben, mint az időutazós vonulat: a játékidő nagy része azzal telik el, hogy a szereplők azon dilemmáznak, kiben bízhatnak meg, vagy hogy jól járnak-e, ha elpusztítják a hurkot működtető gépet. Az újrakezdés által a kezükbe került lehetőség szinte nem is érdekli őket, nem tesztelgetik tudatosan tettei következményeit, nem foglalkoznak az ARQ hatásmechanizmusával sem - igaz, nehéz is lenne úgy, hogy ezt a forgatókönyv számunkra is csak félmondatos bullshitekként veti oda.

Ez önmagában még nem lenne akkora probléma, de a tudatosság a film más aspektusainak sem az erőssége: a karakterek céljai és motivációi részben hiányoznak, részben percenként változnak, a kétdimenziós figurák pedig hasonlóan elnagyolt elvi kérdéseket tudnak csak egymásnak szegezni, így konfliktusaik és dilemmáik is felszínesek és mesterkéltek. Ez nemcsak a színészek játékára vagy a szövegkönyvre nyomják rá a bélyegüket, hanem a produkció dinamikája is komolyan megsínyli, hogy nincsenek benne olyan ívek, amelyek mentén ki lehetne csúcsosítani a finálét. Az a néhány csavar, amellyel pedig Elliott a thrillert erősítené jó eséllyel teljesen magától értetődő lesz azok számára, akik alaposabban figyelemmel követték az időhurkos sci-fi szubzsánerét.

Egyetlen tekintetben tudom kiemelni az ARQ-ot: a látványtervezés meglepően jól kompenzálja a 99%-ban a négy fal között játszódó történetből eredő vizuális érdektelenséget, a disztópia futurisztikus lepusztultsága jól jelenik meg a belső terekben is, de az egyedi kellékek és a folyékony kameramunka is segít egy egyedi képi stílust kialakítani. Viszont ezt leszámítva nehéz lenne bármit is találni, amitől az ARQ több lenne egy jelentéktelen tucatfilmnél, amelyből sajnos éppen azok a bátor ötletek és megoldások hiányoznak, amelyek sok kis költségvetésű sci-fit naggyá tettek már.

5,5/10

Az ARQ teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán