A film, amelynek marketingje az utolsó pillanatig azt hitette el a nézőkkel, hogy megtörtént eseményekről készült valódi felvételek összessége - olyannyira, hogy még a Sundance fesztivál helyszínét is teleplakátolták az "eltűnt" főszereplőket kereső plakátokkal. A film, amely annyira küzdött az autentikusságért, hogy szereplői ténylegesen 8 napot túráztak az erdőben, a szövegeiket többnyire improvizálták, és sokszor stáb meglepetésszerűen ijesztgette őket vagy keltette köztük a feszültséget, hogy még hitelesebb lehessen az alakításuk. A film, amely ennek hatására örökre beírta magát a horror történelmébe: ez a Blair Witch Project.

Nem véletlenül kezdtem a fenti sorokkal a kritikákat, ugyanis ezek jól mutatják, mennyire fontos szerepet játszott a megfelelő prezentáció a Blair Witch Project hatásmechanizmusában, és ez az élmény már átélhetetlen marad az utókor - a tucatjával érkező found footage moziktól kissé megcsömörlött gyomrú - nézői számára, akik pontosan tudják, hogy a vásznon látottak puszta fikció. Ugyanakkor a kontraszt a kortárs találtkamerás mozikkal hatalmas: itt még nincs bármilyen szögből tökéletesen hallatszó hang, megmagyarázhatatlan nézőpontok, és nem egyszer még az is előfordul, hogy a teljes sötétségen kívül semmit nem látunk másodpercekig, egyedül a vágások árulkodnak arról, hogy nem egy valódi felvételről van szó.

Ezt természetesen részben fel lehet fogni egy még kiforratlan stílus lelkes, romantikus szárnypróbálgatásaként és teljesen tudatos alkotói szándékként is. A kísérleti jelleget bizonyítja, hogy csak a vágás során jöttek rá, ki kell vágniuk egy órányi interjúrészletet (amely a rokonok, családok reakcióit mutatta volna be), hogy az élmény töretlen maradjon, és ki tudja, a rendezők talán nem mennek el a fentebb ecsetelt extremitásokig hozzáállásukban, ha van viszonyítási alapjuk. De az is jogos érv, hogy ez a szélsőségesség egyben egy határozott koncepió tanúbizonysága is, amelynek sikerességét azonban jelentősen csorbítja, hogy a hitelesség oltárán legtöbbször az érthetőséget áldozták fel. Nagyon ijesztő tud lenni a tudat, hogy egy limitált nézőpontból valódi felvételeket látunk, de a szereplők által érzékelt zajokat sokszor alig hallani, a szándékosan kásásított, rosszul megvilágított képeken pedig nem látni, hogy pontosan mitől félnek - vicces utólag arról olvasni, hogy csak azért nem láthattuk a Blair Witch-et a filmben, mert Josh nem tudta elkapni a kamerával a beöltözött stábtagot. De a stílusnak hála még azokat a reakciókat sem tudjuk igazán elkapni, amelyek ezt a rettegést legalább közvetetten átadhatnák, és nem véletlenül látni a folytatás előzetesében is, hogy miközben ugyanezt a megközelítést próbálja fenntartani, rengetegszer éppen a szereplők arcára és az ő félelmükre fókuszál a kamera.

Az is hozzátartozik a képhez, hogy mivel a párbeszédek többsége improvizáció, a karakterívek, a szereplők között kialakuló konfliktusok is meglehetősen esetlegesen és elnagyoltan jelennek meg, ugyanakkor az alkotást dicséri, hogy még így is fel tud építeni egy olyan feszültséget, amelyhez más műveknek sokkal komolyabb szerkesztettségre van szüksége. Viszont a kissé nehezen beinduló eseménysor és a szereplők közötti ellentétekre fókuszálás végül olyan csapdáknak bizonyulnak, amelyeken keresztül a Blair Witch Project rendre elveszti a lendületét.

Papíron tehát működik, amit az alkotók kigondoltak, de a végeredményt elnézve egyértelmű, hogy ahhoz, hogy egy házivideóként felvett produkció mozifilmként működjön, egy kicsit több átgondoltság és felépítettség kell annál, mint hogy kizavarunk 3 színészt két kamerával az erdőben. Utólag visszanézve pedig az az ironikus, hogy a Blair Witch Projectnek gyakorlatilag semmit nem kellett volna feláldoznia a hitelességéből, ha például alaposabban megkomponálták volna a jeleneteit vagy jobban felépítették volna a narratíváját. Akkor pedig akár egy horror-remekmű is lehetett volna, nem csak egy stílusteremtő, úttörő, de ezt leszámítva nem túl érdekes alkotás.

5,5/10

(danialves)

-----------

Az Ideglelést a feleségemmel közösen újráztuk a napokban. Kedvesemnek igencsak félelmetes élményként maradt meg a produkció anno tizenhat évvel ezelőtt, amire valószínűleg az is rásegített, hogy tinédzserként, moziban volt szerencséje megtekinteni. Most, hogy újra bevizsgáltuk az alkotást, szomorúan konstatálta, hogy ez a film bizony már nem nyújtja ugyanazt az élményt, mint amit az első megtekintésekor nyújtott. "Nem tudom, miért, de most inkább idegesített az egész, nem is értem, mi miatt gyakorolt rám olyan nagy hatást régebben, valószínűleg csak hozzáképzeltem bizonyos részeket"- állapította meg.

Sokat gondolkoztam azon, amit mondott, és rá kellett jönnöm, hogy igaza van (néha van olyan is, hogy neki is igazat adok). Az Ideglelés egy félfilm, aminek a hatásmechanizmusa nagyban alapoz arra az 50 %-ra, amit a néző képzeletben tesz hozzá a műhöz. Ez egyrészt bátor dolog, és valamelyest a kísérleti filmekhez teszi hasonlóvá a produkciót - másrészt viszont ez önmagában egy frusztráló, tróger és olcsójános, csak egyetlen egyszer ellőhető bűvészmutatványt jelent.

Miért degradálom "félfilmmé" a The Blair Witch Projectet? Mert a hagyományos értelemben vett filmként csak félig, vagy annyira sem működik. Dramaturgiai szempontból egy kész katasztrófa, hiszen aszimmetrikusan szerkeszett, sokszor unalmas, és szinte teljesen híján van az emlékezetes pillanatoknak. Megtekintése - ha már tudjuk, hogy a kíváncsiságunkat nem fogja kielégíteni - fárasztó és idegesítő élmény, sem a szemnek, sem a fülnek nem nyújt valódi élvezetet. A szereplők műbalhéi tuti kicsapják a biztosítékot azoknál, akik az felhúzták magukat pl. az eredeti Az élőhalottak éjszakája hasonló hülyeségein. És még a végső "csavarja" sem érdemel igazi dicséretet, csak kb. egy "aha, most már értem"-jellegű nyugtázást.

Viszont az érem másik oldalát, tehát a produkció bátorságát és újító jellegét sem hagyhatom szó nélkül. A found footage formátum ilyen mértékben lecsupaszított, minimalista eszközökkel előadott, és az áldokumentarista jelleget következetesen fenntartó, autentikus megvalósítása mindenképpen egyedivé teszi a filmet. Egy megtekintés erejéig a néző képzeletére való rájátszás is kiválóan működik: az információhiány, a "boszorkány" kilétét (mibenlétét?) homályban hagyó megközelítés a végsőkig fokozza a nézői kíváncsiságot, és tág teret ad a befogadó töprengésének is. Hiszen valójában olyan kevés, és olyan zavarba ejtő - kézzelfogható - tapasztalatot szerzünk a boszorkányról, ami alapján a Sátántól, Cthulhun át elmebeteg falusiakig bármit takarhat a filmeseket terrorizáló gonosz entitás. Az igazi bravúr persze az lenne, ha valami szimbolikus-allegórikus egyetemes gonosszá, valami olcsó trükknél többé tudna válni a filmben szereplő, megfoghatatlan rém, de ennek csak a keretei épülnek ki, sajnálatos módon igazi tartalommal nem sikerül feltölteni ezt a vázat.

Letagadhatatan érdemei ellenére tehát én sem tudom megvédeni az Ideglelés mundérjának becsületét. Bár amatőr mozinak kifejezetten egyedi és újító (még akár leendő filmeseknek is tanulságos elemezni való lehet), nem egy többször megtekinthető remekmű, és horrorként sem az igazi. Nem hinném, hogy van olyan horrorrajongó, aki ha a szívére teszi a kezét, nyugodt szívvel azt állíthatná, hogy ez a mű - az elképesztően eredményes marketingen kívül - bármilyen szempontból is a horror csúcsteljesítménye lenne. Jómagam, ha korszakalkotó kézikamerás horrorokban gondolkodunk, sokkal többre becsülöm a tabudöntögető, hatásvadász 1980-as olasz Cannibal Holocaustot, mint ezt az alkotást... és eskü, hogy nem a nosztalgia-sznobizmus beszél belőlem.

6/10

(Werewolfrulez)

Az Ideglelés teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán