Esterházy Péter rákos, egészen pontosan hasnyálmirigyrákkal küzd. Az egyik legismertebb kortárs írónk, akit nemzetközi szinten is elismernek, nem titkolta el a betegségét, olyannyira nem, hogy könyvet is írt róla. Nem szépet, de őszintét, felvállalva benne minden emberi gyengeségét. Megrendítően mély betekintést enged a hétköznapjaiba, amelyeket meg kellett tanulnia a hasnyálmirigyrákkal együtt élnie. Nagyon nem könnyű élethelyzet ez, ugyanolyan hullámzó az író kedélye, mint mindenkié lenne eben a szituációban, vannak jó és rossz napok, ő pedig önmagával szemben is kegyetlenül leírta kis cetlikre, hogy mi történt vele aznap. Nem mindig, mert volt, amikor nem volt hozzá semmi kedve, de azért összességében teljes képet kapunk arról, mi történt vele azóta, hogy diagnosztizálták nála a gyilkos kórt. Az élete megváltozott, de nem hagyta, hogy teljesen maga alá gyűrje Hasnyálka (így becézi többek között a saját részének tartott betegséget).

Naplót olvashatunk, nem hevenyészettet, inkább töredékeset, nem az volt a célja Esterházynak, hogy élete főművét alkossa meg nyelvi szempontból nézve, inkább a hétköznapokat örökítette meg az oldalakon. Időnként határozottan olyan érzése van az olvasónak, mintha kukkolna, annyira közel enged bennünket az író a hétköznapi életéhez, de még a legelkeseredettebb napjain is megcsillan az írói bravúr egy-egy odavetett szóban vagy mondatban. Nem szépirodalmi csúcsokra tör az író, inkább stílusbravúr, mint kimagasló írásmű, mégis minden szavából süt az emelkedettség, ami a legnagyobbak sajátja. Még akkor is, amikor éppen azt osztja meg velünk, mekkora élmény egy nagylabort abszolválni egy kórházban.

Nőiesen bevallom, már olyan régen olvastam Esterházyt, hogy nem is emlékszem rá, ezért nagyon rá tudtam csodálkozni a brilliáns írástechnikára, amely még a leghétköznapibb helyezetekben is meg tudja mutatni az örökké alkotni vágyó írót, akit nagyon el tud keseríteni, ha a betegsége megakadályozza abban, hogy azt a munkatempót folytassa, amelyet korábban megszokott. Nekem nagyon furcsa volt látni, hogyan küzd még ennyi év után is az írással a toll egyik legnagyobb hazai mestere (aki egyébként máig valóban tollal írja a műveit), és mennyire fel tudja dühíteni, ha nem tudja kihozni egy mondatból azt, amit szeretne. Folyamatosan hangoztatja, hogy mennyire öregszik, miközben mondatai meglepően frissek, a háttérben érződik a klasszis, holott vállaltan csak lazán odavetett gondolatok halmazát tárja az olvasók elé Esterházy.

A témához képest meglepően könnyed a hangvétel, egyáltalán nincs tele világfájdalommal minden oldal. Egy idősödő ember harcát olvashatjuk a korral és a betegséggel, aki azonban mégis képes bölcs derűvel szemlélni a helyzetét, hogy aztán rosszabb napjain a legválogatottabb káromkodással fejezze ki nemtetszését miatta. Nem egységes a színvonal, akadnak gyengébb részek is, de ha ezeket kihagyták volna a szerkesztők, nem kaptunk volna valós képet arról, miként is éli meg az író a harcát a rákkal. Talán nem ez a legvirtuózabb írása Esterházynak, de az biztos, hogy a legemberibb. Egy élő legendáról derül ki a szemünk előtt, hogy ő valójában ugyanolyan, mint bárki más, csak éppen utánozhatatlan stílusban le is tudja írni, mi megy végbe benne, miközben kemoterápiára jár, családi életet él, jókat eszik, vagy éppen dolgozik.

Nagyon szimpatikus számomra, ahogyan Esterházy a népszerűségét kezeli, ő aztán tényleg nem egy celeb, egyrészt mert valódi teljesítményt tette le az asztalra az elmúlt évtizedek alatt, másrészt pedig fárasztja a híres író szerepkörével járó felhajtás, az ő igazi terepe az írás maga, a körítést csak szükséges rossznak tartja. Persze hiú, mint mindenki más, de a helyén tudja kezelni a művészetét, és ez az én szememben rendkívül dicséretes dolognak számít.

Bátor döntés volt könyvet írni a hasnyálmirigyrákról, de megérte, mert ha nem is lett az életmű csúcsa ez az alkotás, mégis úgy tudta elmesélni mindenkinek az író, hogy mi történt vele az elmúlt időszakban, hogy nem engedett annak a kísértésnek, hogy szenzációhajhász legyen, sajnálatot sem akart kelteni maga iránt, egyszerűen kíméletlen őszinteséggel megírta a tényeket. Tartalmas könyv, amelyen jól el lehet gondolkodni, de közben bele is lehet feledkezni a szerző lenyűgöző mondataiba. Én részemről mielőbbi gyógyulást kívánok Esterházy Péternek, már csak abból az önző okból is, hogy mielőbb újabb könyvet olvashassak tőle, ugyanebben az egyedi stílusban.

8/10

A könyvet a Magvető Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.