Klasszikusként emlegetni még senkitől nem hallottam a Megamindot, viszont ennek ellenére meglepően pozitív fogadtatása volt és dicsérő vélemények övezik mind a mai napig. Ez pedig szinte kivétel nélkül a biztonsági játékokra jellemző, amelyek ahhoz nem vállalnak eleget, hogy mélyebb nyomot hagyjanak a filmtörténelemben, viszont emiatt szinte lehetetlen, hogy bármit is elrontsanak. És valóban, ez az animációs mű sem mutat semmi különöset, ugyanakkor az effajta "semmi extra"-filmek magasiskoláját nyújtja.
Megaagy (Will Ferrell) világéletében gonosznak készült: miután bolygója megsemmisülésekor szülei a Földre küldték, egy börtönben kellett felnőnie, ez pedig örökre meghatározta sorsát. Élete abból áll, hogy újra és újra megküzd ősellenségével, Metro Mannel (Brad Pitt), majd vereséget szenvedve börtönbe vonul. Azonban egy nap fordul a kocka, és Megaagynak szembesülnie kell azzal a helyzettel, amelyre soha nem számított: hogy egyszer ő győz és ellenfél nélkül marad.
Őszinte leszek, nagyon nehéz belekötnöm ebbe a produkcióba: teljesen értelmes koncepciója, támogatható tanulsága, szerethető karakterei, tetszetős vizuális megoldásai vannak, a humorára és kellemes hangulatára sem lehet panaszom. A Megamind úgy működik, ahogy egy korrekt, igényes, minden korosztály számára szórakoztató animációnak működnie kell, könnyed, egyszerű, de nem túl bárgyú hangvétellel, tökéletesre csiszolt, dinamikus szerkesztéssel és aláfestésként bármilyen jelenetnek menő jelleget kölcsönző klasszikus rockkal. Mégis a játékidő előrehaladtával egyre erősödött bennem az az érzés, hogy ez a film engem rendkívül hidegen hagy: hiába az előbb felsorolt pozitívumok, annyira kevés ötlete, valóban kiemelkedő és emlékezetes módon megvalósított vonása van, hogy szinte magát skatulyázza be egy jelentéktelen darab korlátai közé.
Főszereplőnk például bántóan magától értetődő módon válik szupergonoszból szuperhőssé: ugyan a végkimenetel felől már az első percben sincs semmi kétségünk, messziről megsejthetők azok az inputok, amelyek őt efelé fogják terelgetni, és a forgatókönyvírók meg sem erőltetik magukat, hogy bármi akadályt vagy dilemmát gördítsenek ennek a fejlődésnek az útjába. Mentségül jöhetne még, hogy legalább az utat színesítő megoldások érdekesek, de néhány valóban eredeti poénon kívül a kisebb részletek sem mondhatók lenyűgözőnek. A magát másnak tettető Megamind kapcsán kialakuló szituációs komédia, a comic reliefként használt segéd, a szuperhősfilmek parodizálása szintén csak a legkézenfekvőbb motívumokig jut, és semmi olyan extrát nem mutat, ami kiemelhetné a tömegből. (És mintha a Megamind szatírája is legalább annyira az írók saját fantáziátlanságán nevetne, mint a műfajtársakén.)
Ez különösen akkor látványos, ha összehasonlítom az alkotást a vele kísérteties hasonlóságokat mutató Gruval, amely főhőse kapcsán egy sokkal erősebb dilemmát, azóta önálló fogalommá vált nevettető figurákat, és nem csak az egyes toposzok kifigurázásából építkező humort volt képes felmutatni. A Megamind legnagyobb szerencsétlenségét pedig fokozta, hogy nemcsak, hogy nem csinált semmit jobban nagy riválisánál, de fél évvel annak sikere után érkezve kellett volna felülmúlnia. Ettől függetlenül egy értelmes és szerethető produkció, de nem az a fajta, amely évtizedekre beivódik a popkultúrába, vagy huzamosabban megmarad nézői emlékezetében.
7/10
A Megaagy teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
