Utólag visszagondolva, eleinte a High-Rise kapcsán leginkább az keltette fel az érdeklődésemet, hogy fogalmam sem volt, mire számítsak tőle. Ha valaki hozzám hasonlóan napi szinten néz előzeteseket, követi akár évekre előre is a készülő alkotások híreit, az már egy 2 perces trailerből nagyon sok információt kaphat arról, hogy milyen lesz egy érkező produkció (vagy arról, hogy az hogyan akarja prezentálni magát a gyanútlan nézőknek). Ben Wheatley műve azonban egyszerre tűnt egy érdekes sci-finek, sötét thrillernek, miközben az alapjául szolgáló könyvről mindenki azt hangsúlyozta ki, hogy remek szatíra, nekem pedig halvány fogalmam sem volt, hogy mit lehet kihozni egy ilyen keverékből. A baj csak az, hogy a High-Rise azon filmek közé tartozik, amelynek a megnézése sem segített közelebb ehhez a válaszhoz.
Robert Laing (Tom Hiddleston) egy új felhőkarcoló-komplexumba költözik, ahol a bolttól az uszodáig minden megvan ahhoz, hogy ki se kelljen tennie a lábát. Ez az idilli állapot azonban hamar szertefoszlik, ahogy a felhőkarcoló felső rétegét képező gazdag sznobok és az alsó szinteken élő prolik mind több hatalmat kívánnak megszerezni maguknak, és ez hiába taszítja az épület ökoszisztémáját a teljes szétcsúszás felé, a felhőkarcolót fizikailag és társadalmilag működtető rendszerek együttes összeomlása csak felszabadít mindenkit.
J.G. Ballard regényét közel 4 évtizede próbálják megvalósítani filmként, ami egyben azt is jelenti, hogy egy ilyen idős szatírát kellett aktualizálnia Ben Wheatleynek, ő pedig azzal vágta át a gordiuszi csomót, hogy ezt nem tette meg. A High-Rise külsőségeiben és gondolatiságában is egy gyönyörű retro-disztópia lett, amelyben nem a múlt, nem a jövő, hanem a múltban elképzelt jövő játssza a főszerepet. A ruháktól a szereplők viselkedésmintáin át a Portishead ABBA-feldolgozásáig minden azon van, hogy hitelesen jelenítse meg ezt a hangulatot, és bár ennek megfelelően a zsáner számos klasszikus alkotását vélhetjük visszaköszönni benne, a film mégis képes kialakítani egy teljesen egyedi világot és atmoszférát. Ez pedig akkor válik különösen is nyilvánvalóvá, amikor az épületben elszabadul pokol, és egy teljesen újfajta logikával ismerkedünk meg, mint amit ezektől a produkcióktól megszokhattunk. Egy idő után jobb, ha feladunk minden racionalitást, de hamarosan már a racionális értelmezési kísérleteknek sem marad létjogosultsága.
A High-Rise ugyanis mintha folyton azzal küzdene, hogy mikor próbáljon üzenetet megfogalmazni, és mikor akarjon inkább táptalajt adni a szintén 70-es évek produkciói kapcsán megfogalmazott tipikus bölcsész-bullshiteknek, mint "az elidegenedés a társadalomtól", "az urbanizáció hatása az egyénre" és "az osztálykülönbségek allegorikus ábrázolása". Hiába rajzolódik ki belőle egy szellemes szatíra arról, hogy az ember még mennyire ragaszkodik a társadalomban betöltött szerepéhez, akkor is, amikor ez a struktúra már rég összeomlott, mintha minden pillanatban még ennél is kétszer okosabb, szimbolikusabb, és extravagánsabban fogalmazó szeretne lenni. Wheatley minden pillanatban őrültebb, bizarrabb és elvontabb szeretne lenni saját magánál, ezzel pedig egy olyan kaotikus zagyvaságot hoz össze, amely kis híján még a saját szilárd alapjait is tönkreteszi.
De végül is mit is várok egy olyan rendezőtől, aki egy korábbi műve kapcsán már beismerte, halvány fogalma sem volt, mit akart vele mondani? A High-Rise esetében legalább annyi szerencsénk van, hogy Wheatley az eredeti koncepciót nem tudta egy bármilyen belemagyarázásnak teret adó filmes Rohrschach-tesztté gyúrni, a végeredmény pedig megragadt valahol félúton egy frappáns polgárpukkasztás és eközött. Természetesen ezt lehet a totális félresikerültség jeleként is értelmezni, és megfogalmazni úgy, hogy a film sem intelligensen szórakoztató mozinak, sem támpontok nélküli, elvont és elborult agymenésnek sem jó - akárhogy is, aligha hiszem, hogy jelen formájában a mű sokakat képes lenne magával ragadni.
Az viszont tagadhatatlan, hogy ettől függetlenül (vagy éppen részben ennek is hála) egy rettentően egyedi és utánozhatatlan darab született, amely ha klasszikussá nem is, kultfilmmé még bőven nemesedhet. Mindenesetre aki veszi a bátorságot, és belevág a High-Rise-ba, az inkább egy emlékezetes, mint egy igazán jó élményre számítson.
6,5/10
A High-Rise teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
