A The Forest hatalmas hátrányból indult a szememben, hiszen Natalie Dormer személyében egy olyan Trónok harca-színésznő alakítja benne a főszereplőt, akit nem túlzottan szívlelek, ráadásul az előzetes alapján a film egy sima ijesztgetős horrornak tűnt, aminek még az imdb pontszáma és a kritikai visszhangja is elkeserítő. Lényegében csak a feleségem unszolására ugrottam neki a produkciónak, őt ugyanis valamilyen titokzatos okból megragadta a mozi trailere. Erre mi történik? Jókora pozitív csalódásban volt részem, ugyanis a The Forest egy kifejezetten hatásos és jól összerakott horrorfilmnek bizonyult.

A sztori a következő: a Sara nevű főszereplő hölgy (Natalie Dormer) Japánba utazik, hogy megtalálja Jess-t, a labilis ikertestvérét (őt szintén Dormer alakítja). Jess a Fudzsi-hegy lábánál elterülő Aokigahara-erdőbe vette be magát, ahova általában azok az emberek mennek, akik valami okból kifolyólag véget akarnak venni az életüknek. Sara összeismerkedik egy Aiden (Taylor Kinney) nevű ausztrál újságíróval, akitől segítséget kap a kereséshez, ami bizony egyáltalán nem tűnik egyszerűnek. Az erdő ugyanis egy veszélyes hely, ahol az emberek elméje könnyen megzavarodhat, ha letérnek az ösvényről, és a lelkükben nincs teljes béke...

Hogy a legszembetűnőbbel kezdjem, külsőségek szempontjából a film igen jól teljesít. Már a Tokió utcáin zajló események is szépen fényképezettek, de aztán később, a hegyi erdőségben teljesedik csak ki igazán a látványvilág. Az operatőr értette a dolgát, a képek szépen megkomponáltak, személyes kedvencem a barlangi helyszín, ami különösen hangulatosra sikerült a fény-árnyék játszadozással. Természetesen a film nem érhet pl. egy The Revenant nyomába, nem is olyan hivalkodóak a képei, de mindenképpen letisztult és profi a látvány. A vágás nagyon "lelkes", a vágó igyekezett a rendelkezésére álló eszközökkel maximálisan rásegíteni a film hatásmechanizmusára, pl. a jumpscare jelentek esetében nagyon hangsúlyos a munkája. A küldőségekhez sorolom még a zeneszerző, Bear McCreary (ő a The Walking Dead sorozat zenei agytrösztje) munkáját is. A film zenéje igencsak minimalista jellegű lett, és csak a történet vége felé lesz dinamikusabb. Az audio oldal ezzel együtt nem rossz, csak szerintem lehetett volna valamivel harsányabb és markánsabb is.

A színészi játék szempontjából ebben a filmben szinte minden az abszolút főszereplő Natalie Dormeren áll vagy bukik. Bár a külhoni sajtó egy emberként ekézte az alakítását, véleményem szerint a ferde mosolyú színésznő jól megoldotta a feladatát és hiteles tudott lenni mindkét szerepében. A felbukkanó mellékszereplők alakítása is rendben volt, bár kimagaslónak egyikük teljesítményét sem értékelném.

Na elég is a külsőségekből, térjünk át a film belbecsére. A történet első pillantásra egy J-horror amerikanizált verzióját sejteti, azonban ez nem egy The Grudge-féle remake, hanem egy relatíve eredeti történet. A sztori alapját képező erdő meglepő módon valóban létezik Japánban, és tényleg sok öngyilkosság történik ebben a vadonban. Jason Zada elsőfilmes rendező, és a film három írója (Nick Antosca, Sarah Cornwell, Ben Ketai) nagyban merítettek az ázsiai horrorfilmes hagyományokból (pl. nem ússzuk meg félelmetes japán diáklány nélkül), de a végeredmény alapvetően egy amerikai típusú, jumpscare jelenetekben bővelkedő, pszichologizáló horrorfilm lett. A produkció egyrészt tényleg nagyon ijesztő, hiszen a menetrendszerűen érkező székből kiugrasztó effektek profi módon prezentáltak, másrészt viszont a feszült hangulat is garantált, a főszereplő Sara látomásokkal és téveszmékkel terhelt pokoljárása ugyanis a játékidő előrehaladtával fokozatosan szorítja össze a néző torkát. Mindez nem pusztán az erdőben előbukkanó szörnyűségekből fakad: ez az erdő ugyanis az elfojtott bűntudat és a lélek mélyén lapuló szomorúság erdeje. Sara minél mélyebbre merészkedik ebbe a vadonba, annál inkább szembe kell néznie saját elfeledettnek hitt gyermekkori traumáival. Míg ugyanezeket a megrázkódtatásokat a testvére évek alatt, fokozatosan dolgozta/dolgozza fel, Sara-nak itt és most kell megküzdenie a démonként rátörő emlékekkel.

A The Forest pszichologizáló vonulata jól eltalált, de nem igazán eredeti és mély ahhoz, hogy a klasszikusok közé emelje a mozit. Sara igazi nyugati emberként, szkeptikusan áll a japán misztikumhoz, racionalizálni igyekszik a felmerülő akadályokat, ahelyett, hogy szembenézne az erdő igazi, a lelket sujtó purgatóriumi erejével. Kifelé koncentrál, a természetellenes csönddel bíró, vadállatok nélküli rengetegre, ahelyett, hogy befelé nézne, a saját lelkében megbúvó vadonba. Ezt a problematikát a film jól bontja ki, de szélesebb körben is vizsgálódhatna, és kevésbe megalkuvó is lehetne bizonyos hatásvadász megoldásokkal szemben. Ami még pozitívum a film kapcsán, az a paranoid hangulat: Sara a történet felétől olyan tévképzetekkel küzd és gyanúkkal él, amelyek logikusnak tűnnek, és egyáltalán nem biztos, hogy alaptalanok...

Mindezek fényében jómagam bátorkodom a 2016-os év eddigi legalulértékeltebb horrorfilmjének nevezni a The Forestet. Lehetséges, hogy danialves kolléga ugyanúgy megcáfol majd, mint ahogy tavaly a hasonlóan alulértékeltnek kikiáltott Hellions esetében, én mégis úgy érzem, hogy nem túlzok, ha azt mondom: ebben a moziban több van, mint amit a közvélekedés tart róla. Nézzétek meg!

8/10

A film teljes adatlapja a Mafab (Magyar Film Adatbázis) oldalán.