Vannak gyerekkori kedvencek, amelyeket nem kellene újranézni, mert iszonyú csalódásban lesz részünk. Legmélyebb bánatomra a Fantasztikus labirintus ebbe a kategóriába tartozik, nagyítóval sem tudtam felfedezni benne azt a hangulatot, amiért egykoron rongyosra néztem. Lehet, hogy időközben felnőttem? David Bowie zenéje soha nem tudott eljutni a lelkemig, ennek ellenére tisztelem a munkásságát, habár előttem a mai napig a manókirály jelmezében jelenik meg először, nyilván azért, mert így láttam először (emlékszik valaki arra, mekkora sláger volt a film alapján készült videoklip?). Habár hatalmas kasszabukás volt egykoron ez a nem kicsit elvont mesefilm, mégis kultstátuszba tudott emelkedni az évek során. Már régen sem számított műremeknek, de volt egy sajátos stílusa, amiért nagyon lehetett szeretni. Sok év után újráztam, és összetört szívvel kell megállapítanom, hogy sajnos nem állta ki az idő próbáját ez az alkotás.
Sarah (Jennifer Connelly) nem igazán rajong azért a programért, hogy a kisöccsét, Tobyt dajkálgassa, amíg a szülei elmennek otthonról. Mérgében azt kívánja, hogy a manókirály (David Bowie) vigye el a fiút, amit azonnal meg is bán, de a baj megtörténik, ezért elindul megmenteni az öccsét a király várába, amelyhez egy valóban varázslatos labirintuson keresztül vezet az út...
David Bowie, JIm Henson (a Muppet Show rendezője) és Terry Jones (az egyik Monty Python) tehetsége egy filmben egyesülve sikerre lett volna ítélve, mégsem tudott eljutni a végeredmény a nézők szívéig, Pedig az akkoriban nagyon látványosnak minősülő fantasy (maga Lucas volt felelős a trükkökért) tele volt poénnal, kreativitással, azonban mégsem tudott egységes egészt alkotni. Nem mondanám, hogy ezt anno gyerekfejjel meg tudtam volna fogalmazni magamnak, én csak azt éreztem, hogy valami hiányzik a filmből, viszont olyan varázslatos hangulata volt, hogy minden lehetséges alkalommal megnéztem.
A fantázia hatja át minden jelenetét a filmnek, és ez az, ami máig nem kopott meg benne, habár a trükkök mára már fájdalmasan idejét múlttá lettek. Tele van szimbólummal és kiváló humorral az alkotás, azonban a mesevilág már nem tud olyan erős hatást gyakorolni a nézőjére, mint egykoron. Hiába jó alapvetően a forgatókönyv, egyszerűen nem tud magával ragadni a történet, mert a régi varázslat nem tud hatni. Pedig jól indul a film, aztán, amikor Sarah eljut a labirintus bejáratáig, lassan, de biztosan kezd elillanni a filmből a nagybetűs KALAND ígérete, egyre inkább ellaposodik a történet, a katarzis közelében sem vagyunk a végén, inkább csak kicsit értetlenkedve csóváljuk a fejünket, hogy mi is lett volna az igazi mondanivaló? Igen, persze, fel kell nőnie a kislánynak, helyre kell hoznia a hibáját, meg kell tanulnia, milyen fontos a barátság, de ebből még fájóan hiányzik az a bizonyos plusz, amire gyerekkorunkból emlékszünk.
Ötletből nincs hiány (csak egy példa: segítő kezek), jó néhány felejthetetlen jelenetet is magunkkal viszünk a filmből (nálam abszolút kedvenc Sarah és a manókirály tánca, rengeteg mindenről szól, a vizuális kivitelezés is különösen erős), mégis túlságosan elvontra sikeredett a végeredmény. Vannak valóban vicces jelenetek, és jól eltalált mellékkarakterek (nálam Sir Didymus mindent visz), azonban nem sikerült igazán befogadhatóan összepasszintani a Monty Phyton és a Muppet Show világát, a két, önmagában klasszikusan jó humor irányzatot nem tudták az alkotók olyan ütősre egybegyúrni, mint ahogyan azt talán jogosan elvárhattuk volna.
Nem mondanám teljes mértékben kihagyott ziccernek a filmet, hiszen tényleg akadnak benne emlékezetes jelenetek, és sziporkázóan humoros részek, inkább az a probléma vele, hogy kevesebb több lett volna. Egyszeri megtekintésre mindenképpen ajánlott, de ne várjuk tőle azt a mesés hangulatot, amelyre gyerekkorunkból emlékszünk.
6/10
A Fantasztikus labirintus teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.
