Mindig is azt vallottam, a horror-vígjáték valamilyen szinten lehetetlen hibrid, hiszen két teljesen ellentétes hatásmechanizmusú műfajt próbál összeházasítani. Nehéz egyszerre valakiból borzongást és nevetést kiváltani, legalábbis nem egymás rovására, és a legtöbb ilyen jellegű alkotás jellemzően ezen a paradoxonon el is hasal. Nem úgy Michael Dougherty Krampusza, amely nem hogy megmutatta, hogyan lehet ezt a megközelítést megoldani, de egyben valamit vissza is hozott a klasszikus karácsonyi filmek hangulatából.

Max Engelnek (Emjay Anthony) sok panasza nem lehetne a családjára, a karácsony mégsem csupa öröm és boldogság a házukban: szülei (Toni Colette, Adam Scott) között a sok tennivaló miatt folyamatos a feszültség, ráadásul az elviselhetetlen vidéki rokonok szokásos látogatása még borzasztóbbá teszi az ünnepet. A félresikerült 23-ai vacsora után Max elátkozza az egész karácsonyt, amellyel tudtán kívül megidézi a Télapó sötét szolgáját, a Krampuszt, aki szörnyűséges teremtményeivel együtt szép sorban elkezdi levadászni a környéken lakókat, majd pedig a családtagokat is...

Michael Dougherty remekül találta el azt az egyszerre bájos és félelmetes hangulati mixet, amely például a Szörnyecskéket is emlékezetessé tette, és képes volt arra, hogy a komikum és a horror ne egymást gyengítse művében. Nem követi el azt a hibát, hogy a poénok kedvéért maguk a szereplők is elkezdenek az eseményekhez cinikusan állni: legyen akármilyen nevetséges is egy momentum, arra mindig figyel a rendező, hogy a helyzet súlyossága, hősei rettegése látványos és realisztikus legyen. Hozzáteszem, valószínűleg a realisztikusság az utolsó dolog, ami az eszünkbe jutna a Krampusz koncepciója és lényei láttán, ugyanakkor Dougherty nagy figyelmet fordít arra, hogy a történések elvetemültségére maguk a figurák is reflektáljanak - sokszor pont a néző fejében kavargó gondolatokat visszahangozva.

Gyakorlatilag ebben ragadható meg a film legnagyobb erőssége: rettentően képben van azzal, milyen reakciókra számíthat a nézőjétől, és elképesztően tudatosan igyekszik is építkezni erre. Ami nem könnyű úgy, hogy például karakterei nagy részét a bevezetés során kifejezetten antipatikusnak festi le, azonban a szörnyűségek megkezdésével a forgatókönyv folyamatosan pozitív érzelmeket ragad meg bennük, félelmeiket pedig igyekszik érzékletesen ábrázolni, így még a legellenszenvesebb figurával is hamar együtt tudunk érezni.

Sőt, horror létére a Krampusz fő hiányossága éppen az, hogy a játékidő előrehaladtával egyre sziruposabbá válik, és (még ha szkript tartogat is egy kis fricskát a végére) végeredményben ugyanazt a karácsonyi közhelygyűjteményt tartalmazza egymás szeretetének fontosságáról, mint nagyjából bármelyik másik ünnepi produkció. Igaz, kirobbanó eredetiség például sem az ijesztgetésekben, sem a mű karaktereiben nincs: még ha jellegtelennek nem is mondanám, a Krampusz minden korszakalkotó húzástól mentes darab.

Ugyanakkor Michael Dougherty munkája annyira tudatos, profi és szórakoztató, hogy végső soron nekem sem a frissességet jutott eszembe keresni rajta - főleg, hogy már nem is emlékszem, mikor leptek meg minket legutóbb egy jó karácsonyi filmmel. A Krampusz tehát tökéletes, mindenkit kielégítő kikapcsolódás és a borzongató jellege ellenére is szívmelengető családi darab az ünnepekre - persze szigorúan 16 éves kor felett.

8/10

A Krampusz teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán