A Mr. Robot pilotjában a nyár egyik legjobbjának lehetőségét láttam, Sam Esmail ugyanis egy olyan koncepcióval állt elő, amely egyszerre volt nagyon sok helyről ismerős, ugyanakkor sajátos tálalásával mégis beskatulyázhatatlan és üdítően egyedi. Majd ugyanezek a gondolatok jutottak eszembe a második, harmadik stb. rész nyomán, ugyanis ahogy haladtunk előre a szezon folyamán, ez a sorozat soha nem kezdett el szállítani semmit, és 10 epizód után még mindig csak egy ígéret maradt. Nem egy csalódást okozó, valóra váltatlan ígéret, hanem egy olyan mű, amely alapvetően még ennyi idő után sem csapott bele semmibe.

Éppen ezért nehéz lenne megfogalmaznom (vagy éppen oldalakon keresztül írhatnám), milyen irányt vett Elliot Alderson története a pilot után, hiszen ez az irány gyakorlatilag minden részben más volt. Esmail és írógárdája mintha epizódról-epizódra újratervezte volna, hogy éppen főhősünk drogfüggősége, önbíráskodó hajlama, vagy az évadot többé-kevésbé meghatározó hackertámadás kerüljön a középpontba, de nemcsak ezek a motívumok, hanem a szereplők fókusza is villámsebességgel változott. A Mr. Robot részről-részre más mellékkaraktert húzott elő, és sokszor olyannyira őket állította a fókuszba, hogy hangsúlyosabbakká váltak Elliotnál.

Ami rögtön az első nagy gyengesége is az évadnak: a szintén nem túl újszerű Patrick Bateman-utánérzésekből megkomponált Tyrell Wellicket kivéve senki nem tudott felnőni a főhőshöz, és általában valami teljesen jelentéktelen eseménysort láthattunk, amikor éppen velük foglalkozott az alkotás. Természetesen valamennyire törvényszerű is, hogy 1-1 epizód alatt nem lehet megfelelő színvonalú karakteríveket építeni addig a háttérben álldogáló figurákra, elvégre nehezen tudnék olyan sorozatot mondani, amelyet ne húztak volna le ezek a döntések, a Mr. Robot bűne azonban ezzel kapcsolatban is az, hogy folyamatosan változó és egy évad távlatából különösebb céllal nem rendelkező szakaszokat eredményezett, amikor Esmail valakit előrántott Elliot árnyékából.

De maga a főhős is mindig más oldalát mutatta a széria során, és lett egy (írói szempontból) határozott utat bejáró karakter helyett egy folyamatosan változó kaméleon, aki még egyik ponton a társaságtól betegesen rettegő, visszahúzódó kocka, máskor viszont már egy elvetemült hackergárda bátor vezetője. És ehhez semmilyen átalakuláson nem kell átmennie, egyszerűen készen kaptunk minden egyes alkalommal egy új Elliotot. Hozzá hasonlóan pedig emiatt a Mr. Robot sem tudott soha kifejlődni: az olyan egyébként remek motívumok, mint főszereplőnk dilemmája, hogy munkaadójához vagy világmegváltó hackercsapatához legyen lojális, hogyan küzdjön meg magányával, egyszerűen elsikkadtak, ahogy egymás elől szívták el a levegőt.

Ugyanakkor éppen ezért a sorozat soha nem szűnt meg egy kiszámíthatatlan és ebből kifolyólag mindvégig izgalmas egyveleg lenni. Egyrészt az olyan elemek, mint a Steel Mountain-i akciózás vagy Tyrell egyre meredekebb megmozdulásai anélkül is működtek, hogy egy nagyobb történetfolyamba kellett volna illesztenünk őket, másrészt a megszokott panelek teljesen tudatos áthágása állandóan egy annyira vibráló légkört alakítottak ki, amely hétről-hétre a képernyő elé tudott vonzani. Esmail sajátos rendezői stílusa (amelyet kollégái is hűségesen átvettek), a 9. rész elég egyértelműen lopott fordulatát megkoronázó záró zene - egyáltalán, Mac Quayle pazar dallamai úgy általában -, de akár maga a félig tulajdonképpen előre lelőtt csavar is azt mutatták, hogy a mű szeretne valami saját és nagyszabású örökséget létrehozni - még ha éppen nem is tudja, mi legyen az.

Emiatt úgy is érzem még mindig, a Mr. Robotban hatalmas ambíció van, látja a maga előtt álló lehetőségeket, de mintha csak egy Y-generációs fiatal lenne, ez a rengeteg opció és a kultikussá válás potenciáljából eredő nyomás egyszerűen összeroppantja. Belekóstol mindenbe, tanácstalanságában kicsit újrahasznosítja a szülői mintákat is (ami itt az ezredforduló klasszikusait jelenti), elköteleződni viszont semmi mellett nem tud, döntései között pedig van bőven jó és rossz is.

Emiatt nehéz is értékelni a Mr. Robotot, nem lehet róla egyértelműen kijelenteni, hogy borzasztó vagy zseniális sorozat, mert mindkettőből van benne bőven. De igazából még azt sem mondanám, hogy egy sorozat lenne, hiszen a 10 rész alatt ebből is legalább 5 különbözőt láttunk, mindfuck és cyberthrillertől Amerikai pszichó remake-en át hackeres Fight Club és Dexter utánérzésig. És tulajdonképpen az évadzáró sem volt más, mint egy újabb teljesen random felvonás egy végeláthatatlan, mégis igazából soha el nem kezdődő történetfolyamban, amelynek se eleje, se vége, csak létezik és kísérletezik rendületlenül. De bizonyos szinten akármennyire is meg tudom érteni ezt az útkeresést, így 10 órát rászánva már nem bánnám, ha a Mr. Robot eldöntené, mi akar lenni.

A Mr. Robot teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán