Nem bújtam ki a bőrömből: a mai villámkritikák rovatunkban ismét két friss horrorfilmet hoztam el Nektek. Közös pontot jelent az alkotásokban a legendás horrorveterán Lance Henriksen személye, aki mindkét produkcióban felbukkan, méghozzá többé-kevésbé fontos szerepekben. Henriksen apó az első produkcióban keménytökű hajóskapitányt, míg a másodikban - a változatosság kedvéért - keménytökű és gazdag vidéki urat alakít. Ami még közös a mozikban: mindegyik alkotás jóféle, konzervatív ("retro") borzongás ígéretét hordozza, de sajnos mindkettő csak részben tudja teljesíteni a vállalását.
Harbinger Down (2015)
Elméletileg ez lett volna az a horror, aminek vissza kellett volna állítania a praktikus effektek régmúlt dicsőségét. A filmnek vissza kellett volna repítenie minket az időben, valahová a csodálatos nyolcvanas évekbe, hogy John Carpenter-féle A dologhoz hasonló, számítógépes trükkök nélküli - vagy legalábbis csak minimális mennyiségű ilyen effekttel megtámogatott - minőségi borzongást nyújtson. Hiába írta és rendezte azonban egy tapasztalt maszkmester (Alec Gilllis), hiába jött össze a Kickstarteren a produkcióhoz szükséges pénz, sajnos nem sikerült a varázslat. A film egy teljesen középszerű sci-fi horror lett, viszonylag korrekt maszkokkal, és néhány kikacsintással a megidézni kívánt korszak kapcsán, amik néha működnek, néha meg nem.
A történet a következő: a Harbinger nevű rákászhajó legénysége a sarkvidék tengerein utazva egy jégbe fagyott űrjárműre bukkan, ami minden jel szerint szovjet gyártmányú. A hajó fedélzetén bálnákat tanulmányozó tudósok is vannak, akiket azonnal izgalomba hoz a hihetetlen tudományos lelet. Persze mikor a fedélzetre emelik a gépet, és elkezd kiolvadni, világossá válik, hogy a roncsban van valami nyúlós izé, ami elég egyértelműen tápláléknak tekinti az embert. A film szereplői ettől a ponttól kezdve pedig fogyni kezdenek.
Hogy mi a gond a Harbinger Downnal? Unalmas. Feszültség abszolút nincs a történetben. A karakterek karikatúra szintűek, nem érdemes értük szorítani. A "Ki alakul át (vagy alakult már át) idegen lénnyé?" kérdéskör paranoid félelmetességét sem sikerül kihasználni. A néző gyakorlatilag ásítozva küzd az álmosság ellen a rémségek megjelenésére várva... ekkor jön aztán a pofára esés: a maszkok és bábok, bár a maguk kategóriáján belül okésak, alapvetően nincsenek olyan karakteresek, hogy nyomot hagyjanak a nézőben. Ha ehhez még hozzávesszük a sótlan rendezést, a tévéfilmes szintű operatőri munkát, és a jellegtelen vágást, akkor tényleg felvetődik a kérdés, hogy miért is kellene nekünk ezt a filmet megnéznünk?
A válasz a retro hangulat lehet, hiszen sok 80-as évekbeli B-kategóriás horrorfilmre is igazak a fenti negatívumok, mégis nagyszerűen el lehet szórakozni rajtuk. Sajnos jelen esetben a hangulat megidézése sem sikerült igazán tökéletesre, például a zene lehetett volna karakteresebb, mondjuk a szintetizátor korhű használatával (vesd össze ezzel: It Follows).
Mindezek tükrében én csak erős fenntartásokkal ajánlom a Harbinger Downt. Ez a film semmiképpen nem fogja visszaállítani praktikus effektek és a retro horrorok nimbuszát. Aki mégis próbát tesz vele, annak ajánlom közvetlenül utána az 1982-es A dolog megtekintését is. Direkt összehasonlításkor ugyanis kiválóan látszik, hogy John Carpenter klasszikusa 33 éve is mindent tudott, amit ez a film tud - és jobban is működött, minden téren (Nem, nem a nosztalgia-sznobizmus beszél belőlem, hasonlítsátok össze ti is a két mozit!).
5/10
A Harbinger Down teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
Stung (2015)
Retro horrorfilmek, második nekifutás. A Stung című produkció a nagy hagyományokkal rendelkező állatos horrorok világába kalauzol el bennünket, olyasfajta komolytalan megközelítésben, mint a zombi hódokkal támadó Zombeavers, vagy mint a Ticks című elfeledett trash kincs 1993-ból, amely mutáns kullancsokat szabadított a szereplőire.
Jelen alkotásban mutáns darazsak terrorizálnak egy vidéki partit. A főszereplő páros a kerti bulit lebonyolító vendéglátós cég két képviselője, akik a földből előözönlő darazsak elől a házigazda (Henriksen) kúriájában találnak menedéket. A mutáns rovarok szörnyű tulajdonsága, hogy képesek más élőlényeket a csípésükkel újabb, az áldozattal arányos méretű darazsakká változtatni. Természetesen az emberi méretű ízeltlábúak ellen nem sokáig jelentenek menedéket a falak sem...
A Stung egy kicsivel szórakoztatóbbra sikerült, mint a Harbinger Down, de tényleg csak egy leheletnyivel. A két főszereplő közötti kapcsolat relatíve kidolgozottnak és életszerűnek nevezhető, emiatt már valamivel nagyobb a feszültség a nézőben, amikor megpróbál értük szorítani. A bábokkal és a költségvetéshez képes patent CGI-al megoldott óriás darazsak jól mutatnak, a vérengzés és az átváltozások kellőképpen undorítóak, tehát zsigeri szinten egész jó eredménnyel dolgozik a film.
A bajok ott kezdődnek, hogy a produkció végig nem tudja eldönteni, hogy horrorkomédia akar-e lenni, vagy inkább egy "igazi" horrorfilm. Horrorfilmnek ugyanis abszolút nem komolyan vehető, mivel általános attitűdjében a klasszikus horrorvígjátékokat (pl. Evil Dead 2) idézi. Viszont poén az nem nagyon van benne, csak némi ormótlan, morbid humor, emiatt nevetni már nem lehet rajta. Szóval kicsit furcsa élmény a megtekintése.
Ezt még megfejeli az a tény is, hogy a film ritmusa nagyon egyenetlen. A felvezetés és az első támadás még rendben van, aztán a kúriába történő bezárkózás után a tempó nagyon leül, később pedig csak csikorogva működik a dramaturgia, és a történet vége is nehezen találja meg magát. Összességében elmondható, hogy inkább csak részleteiben működik a film, egészében semmiképpen.
A Stung azoknak lesz jó választás, akik egy könnyed óriásrovaros horrormókára vágynak, amit a megtekintése után gyorsan el is lehet feledni. Nem tartogat meglepetéseket, és sajnos igazi poénokat sem, de egyszeri megtekintésre azért alkalmas.
5,5/10
A Stung teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán