Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan. Ezt persze mindig is tudtuk, de gyerekkorunk kedvenc meséjében az író sokkal költőibben mesélte el nekünk a nagy titkot, mint ahogyan mi meg tudtuk volna fogalmazni annyi idős korunkban. Emlékszem, én elsőre megláttam a kalapban az elefántot, és arra is, hogy mennyire sokkot kaptam, amikor sok évvel később már csak a kalapot láttam, amikor a kezembe akadt a könyv és belelapoztam. Iszonyú érzés volt szembesülni azzal, hogy végérvényesen felnőttem, nem is volt kedvem újraolvasni a kis kötetet, amíg meg nem néztem a novemberben a moziba kerülő film előzetesét. Sok év kihagyás után nagy öröm volt elmerülni a szép mesében, amelyben felnőtt fejjel természetesen megláttam a komoly mondanivalót is. Azért zseniális Sain-Exupéry könyve, mert több szinten hat: ugyanúgy megérti egy gyerek, mint egy idősebb ember. Célszerű lenne gyakrabban elolvasni, csak, hogy ne felejtsem el, mi az, ami igazán fontos az életben....

Régen, az én gyerekkoromban nem volt hangoskönyv. Viszont volt bakelit lemez, amelyről színészek meséltek nekem, mert mi még nem tévét néztük esténként, hanem diafilmet vagy lemezt hallgattunk. Már nem emlékszem, ki olvasta fel a történetet, de döbbenten szembesültem vele, hogy gyakorlatilag minden szavára emlékszem, annyira bevésődtek a mondatok kiskoromban. Rövid történetről van szó, max. egy óra alatt kivégezhető a könyv, de annyi mindent mond el benne Saint-Exupéry, mint mások több száz oldalon. A legfontosabb természetesen az, hogy ne a külsőségekkel foglalkozzunk, hanem a belső értékekkel, felelősek vagyunk azért, amit megszelídítünk (legyen az róka, kutya, vagy életünk párja, netán a gyerekünk). De ha jobban odafigyelünk, az emberi társadalom karikatúráját is felfedezhetjük benne, valamint a felnőtté válás, a lélek kiüresedése, a saját kis bolygónk elvesztése is kiolvasható a sorok közül.

Az író pilóta volt civilben (soha nem tért vissza az egyik repülőútjáról), nem véletlenül indul úgy a történet, hogy egy repülőbaleset után a Szaharában találja magát a főszereplő, ahol összetalálkozik a kis herceggel, aki a B-612-es kisbolygóról érkezett a Földre. Nem volt túl nagy az otthona, egyhangúan teltek a napjai, tisztogatta a vulkánjait, próbálta megelőzni a majomkenyérfák eluralkodását, aztán jött egy virág, és minden megváltozott. Elindult körülnézni a világban, meglátogatta a környező bolygókon élő szomszédokat, akik mindannyian egy-egy emberi tulajdonságot szimbolizálnak. A király uralkodni akar, de nincs kin, a hiú csak saját magával foglalkozik, a részegest csak az ivás érdekli, az üzletembert csak a pénz, a lámpagyújtogatót csak a parancs, a tudóst csak a lexikális tudás. Mindannyian azt hiszik, hogy ők fontos dolgokkal foglalkoznak, valójában azonban nem, hiszen teljesen elszigetelten élnek a saját kis világukban, csak a saját mániájukkal foglalkoznak, nem érdekli őket senki és semmi azon kívül. Ismerős, ugye? Hányszor panaszkodunk, hogy mai világunk legnagyobb problémája az elidegenedés, egyre magányosabbak az emberek. Az író 1943-ban vetette papírra ezeket a sorokat, és azóta sajnos csak romlott a helyzet. Aztán a kis herceg lepottyan a Földre, ahol véglegesen elveszti a gyermeki ártatlanságát. Kíváncsi és nyitott mindenre, de hamar rá kell jönnie, hogy csak a rókától tanulhat igazán. A megszelídítés hosszú folyamat, viszont megtanít arra, hogy csak értékes teremtményre érdemes pazarolni a drága időnket. És az is kiderül, hogy már csak ekkor jövünk rá, elveszítettük azt, aki igazán fontos volt a számunkra. Ugye mennyi életbölcsesség érhető tetten ebben a rövid kis kötetben?

Nem csak bennünket varázsolt el gyerekkorunkban a kis herceg története, a világ más részeiben is örülhettek neki a gyerekek, hiszen a francia nyelven íródott regény 226 nyelven, illetve dialektusban jelent meg. 80 millió példány hever világszerte belőle a könyvespolcokon, rajta van a világ 50 legolvasottabb regényének listáján. Magyarra többször is lefordították, mi még a klasszikus Rónay György  - féle változaton nőttünk fel, azonnal fel fog tűnni, hogy más szövegével találkozunk, mert az ikonikus mondatok gyerekkorunkban rögzültek. 

Egy szép mese a felnőtté válásról, olyan mondanivalóval, amelyet szemünk előtt kellene tartanunk életünk során, de nem tesszük, mert már nem vagyunk kicsik és nagyon nehéz újra megtalálni saját magunkban a mindenre rácsodálkozó gyermeki lelkünket. Pedig milyen jó lenne, hogy ha felnéznék az égre (észrevettétek, milyen ritkán tesszük ezt, pedig bármikor lenne lehetőségünk rá) azt a nagyon fontos kérdést tennénk fel magunknak, hogy megette vagy nem ette meg a virágot a bárány? Nem szabad felnőni, soha! Meg kell őriznünk magunkban azt a gyereket, aki egykor voltunk, és ha újraolvassunk ezt a könyvet, újra felfedezzük magunkban. Ennél többet egy mesekönyv nem adhat egy felnőttnek.

 10/10