Tudtam én, csak nem sejtettem, hogy Stallonénak van komikusi vénája is. Bár kicsit meredek döntés volt,hogy éppen Louis de Funés nyomdokába kívánt lépni, amikor elvállalta a főszerepet az amerikai remake-ben. A 80-as évek Arnie-ról és Sly-ról szóltak, imádtuk, ahogy egy személyben megmentik a világot, de elteltek azok a fránya évek, ideje volt kicsit újítani a karrier érdekében. Mindketten úgy gondolták, hogy van keresnivalójuk a vígjáték műfajában, amellyel a nézők sajnos nem értettek teljes mértében egyet. Amíg az osztrák tölgynek bejött a stílusváltás, Stallone nem igazán ért el sikereket ezen a területen. Legmélyebb döbbenetemre az Oscar is méretes bukta lett, lehet, hogy bennem van a hiba, mert én egyszerűen imádtam anno, és véleményem szerint az olasz csődör szépen helytállt a főszerepben. Konkrétan betegre nevettem magam rajta egykoron, kíváncsian vártam, hogy még ma is jól fogok-e szórakozni rajta. Nos, nem csalódtam, ez a frankó kis vígjáték még mindig ott van a szeren, bármikor elő lehet venni, ha egy kis felhőtlen kikapcsolódásra vágyunk. 

Franco Provolone (Sylvester Stallone), a neves gengszter apja halálos ágyánál megfogadja, hogy jó útra tér. Tisztességes üzletemberként, bankárként kíván a továbbiakban tevékenykedni, azonban éppen azon a napon, amikor aláírná a szerződést a bankkal, hirtelen a feje tetejére áll minden. A lánya, Lisa (Marisa Tomei) bejelenti, hogy gyereket vár Oszkártól, a sofőrtől, aki azonban beállt a seregbe, tehát  Franconak viharsebesen vőlegényt kell szereznie a lányának, akiből, mint kiderül, eggyel több, mint amiről eddig tudott. De az igazi bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor a táskák elkezdenek összekeveredni...

Igazi bűnös élvezet ez a film, messze van attól, hogy kiválónak lehessen nevezni, ugyanakkor annyi hihetetlenül jó poén van benne, hogy csak szeretni lehet. Túl van játszva igen, hatásvadász igen, de jó a ritmusa, kiváló volt a casting, egy jó kis 30-as évekbeli vígjátékot adtak el nekünk csak annyira újragondolva, hogy ne legyen unalmas. A végeredmény pedig egy szórakoztató alkotás, amelyből véleményem szerint vég nélkül tudná idézni a saját kedvenceit (nálam mindent visz, az, amikor Tim Curry teljesen ártatlan arccal mondja: "kilóg a dialektusa"). Tényleg nem értem, miért bukott meg a film, minden valószínűség szerint azért, mert a közönség nem fogadta el Stallonétól a merész stílusváltást, holott meglepően jól állt neki a vígjátéki szerep.

Helyzet és jellemkomikumok sora nevettet meg bennünket, a kiváló szinkronnak köszönhetően (Gáti Oszkár zseniális, de mindenki nagyszerű munkát végzett) pedig rengeteg poént jegyzünk meg magunknak, Franco egyedi stílusa lenyűgöző, főleg, amikor szegény Finuccikkal beszél ("Finucci, ül!" és hasonlók). Bár Sly nem éppen az eget verő színészi tehetségének köszönheti a karrierjét, ezúttal mégis meggyőz bennünket arról, hogy nem csak akciósztárként van keresnivalója a filmvásznon. Kár, hogy több kudarc után feladta a vígjáték műfaját, több volt benne, de ha a néző úgy dönt, hogy inkább akciózzon, akkor értelemszerűen ezt az utat fogja választani a karrierje érdekében. Jó volt a forgatókönyv, abban az értelemben, hogy egyetlen pillanatra sem unatkozunk, nagyon figyelnünk kell, hogy tudjuk követni az eseményeket, amelyek hihetetlen gyorsasággal peregnek, alig győzzük kapkodni a fejünket. A végére sajnos egy kicsit kifogyott a szufla a történetből, de a happy end egyetlen percre sem volt kétséges, a nem várt fordulatokon viszont jól meg lehetett lepődni, és természetesen istenien lehetett szórakozni az olyan örökbecsűkön, mint pl. "Ne szólítsatok főnöknek, az tiszteletlenség. Bocs, főnök! "

Ha nagyon szigorúak akarunk lenni, látjuk, hogy a történetet és a karaktereket teljesen alárendelték a poénoknak, Sly mellett senki sem rúghat igazán labdába (rajta kívül egyetlen sztár sincs a filmben szerencsére, mert így legalább jó színészek szórakoztatnak bennünket). Annyira túljátsszák a résztvevők a szerepüket, hogy az már jó, nem elvesz a hangulatból, hanem hozzáad. Egyetlen percre sem lehet komolyan venni ezt a filmet, nem is kell, áramoltassuk a csít, és hagyjuk, hogy átfolyjon rajtunk az a vicccunami, amit az alkotóktól a pofinkba kapunk. Nem rázott meg eget-földet ez az alkotás, viszont mindig elmosolyodunk, ha meghalljuk a címét, kell ennél nagyobb dicséret egy vígjátéknak?

Stallone ezúttal teljesen felöltözve adott bele apait-anyait a szerepbe, amelyben meglepően jól teljesített. Marisa Tomei bájosan volt idegesítően hisztis, Vincent Spano jó volt, Ornella Muti fájóan semmilyen, Tim Curry már megint dühítően rövid szerepet kapott, amelyben természetesen kiváló volt. De a showt Chazz Palminteri és Peter Riegert vitte el, Kirk Douglas pedig simán zseniálisan alakította a főszereplő haldokló apját.

John Landis neve is feledésbe merült mára, pedig a 80-as években olyan ikonikus filmeket rendezett, mint pl a Blues Brothers, az Amerikába jöttem, vagy a Kémek, mint mi.. Gyerekkorunk kedvencei ezek az alkotások, nem véletlenül, a remek szöveg és a zseniális szinkron miatt nem felejtettük el őket ma sem, pedig az a korszak volt a vígjáték aranykora (az akciófilmek mellett), nem volt könnyű kitűnni a jobbnál jobb alkotások közül. Az Oszkár már nem érte el ezeknek az alkotásoknak a színvonalát a saját műfajában, de jól össze lett rakva, szerethető, aki esetleg még nem látta, adjon neki egy esélyt!

8/10

Az Oszkár teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.