A 90-es évek tentpole-jainak bája újra és újra le tud nyűgözni. Egy több tízmillió dolláros alkotásban a legmeglepőbb dolgokon tűnik fel a spórolás, nem egyszer áthajlunk a B kategóriába, és szinte nevetségesnek tűnik, amikor manapság egy-egy effektes munkát fikázunk a 20 évvel ezelőttiekhez képest egészen standard minőséget képviselő blockbusterekben. Ugyanakkor az ebből fakadó tucathatást nyomokban sem látni a 90-es évek produkcióin, így aztán egy-egy kilógó lóláb ellenére is meg tudnak ragadni ezek a filmek. Mint például a Sárkányszív is.

Bowen (Dennis Quaid) zsarnok királyát is hűségesen szolgálja, abban a reményben, hogy az ifjú herceg (David Thewlis) majd a megfelelő időben jobb uralkodóvá válhat. Ez az idő igen hamar el is jön, azonban az ifjú Einon életéért is küzdeni kell: halálos sebét csak annak köszönhetően éli túl, hogy a közeli hegyekben lakó sárkány (Sean Connery) neki adja a fél szívét. Az új király azonban ott folytatja, ahol apja abbahagyta, Bowen pedig csalódottságában a sárkányt hibáztatja, és örök bosszút esküszik fajtájuk ellen. 12 év vadászat után pedig összeakad azzal, akinek Einon az életét köszönheti, azonban a küzdelmük egészen szokatlan véget ér...

Az első másodpercektől kezdve a film egy olyan teátrális hangvételt üt meg szövegkönyvében és színészi játékaiban is, hogy nehezen akartam elhinni, az alkotók komolyan gondolták ezt a mértékű hatásvadászatot. Az Einonnal kapcsolatos jeleneteken mindvégig látni a nyomát ennek a műviségnek, amelyet csak többszörösen aláhúznak a néhány házból, várromokból álló, minimális statisztalétszámmal benépesített díszletek.

Azonban durván fél-háromnegyed óra magasságában elérkezik egy pont, ahonnan mintha egy teljesen másik alkotást láthatnánk. A kémia Bowen és Draco között a legjobb buddy movie-kat kezdi idézni, maguk a szituációk pedig meghozzák azt az öniróniát a filmbe, amelynek hiányát addig fájdalmasan megéreztük. Sajnos a mellékkarakterek kapcsán már nem nyilatkozhatok ilyen pozitívan, de szerencsére ők pont ugyanannyira jelentéktelenek, mint amennyire jellegtelenek is. Ellenben a gyönyörű környezettel, amely máig egy meghatározó eleme az alkotásnak, köszönhetően annak, hogy a Felvidék tájait és várromjait választották a forgatáshoz. Ez pedig erőteljes kontrasztot nyújt a mostanában az adóvisszatérítések mentén utazó, és ennek nyomán forgatási helyszínt kifejezetten kiszámíthatóan választó produkciókhoz képest.

De a Sárkányszív erőssége végső soron nem a külsőségekben, hanem a belsőségekben rejlik, ugyanis a két főszereplő útjuk során szinte észrevétlenül férkőzik be a bőrünk alá. Talán nem is tudatosan, de a forgatókönyv nagyon szerethető karaktereket alkotott, akiken a mű többi elemével ellentétben egyáltalán nem érződik a mesterkéltség. ÉS talán ebből eredeztethető az, hogy a Randy Edelman dallamaira megkomponált utolsó percekhez fogható befejezést a mai napig nem sokat láttam. (Mint ahogy az sem véletlen, hogy a gyenge közepes értékelés ellenére Imdb-n a mai napig az a legnépszerűbb fórum, hogy ki bírta ki sírás nélkül a lezárást - elárulom, nem sokan.)

Nem tartom egyáltalán nagyra a filmet, sok szempontból egyenesen B-kategóriásnak is mondhatnám (bár a Jurassic Park dinoszaurusz-felelősének, Phil Tippettnek az effektjeibe itt sem lehet belekötni), mégis nehezemre esik, hogy ne soroljam a kedvenceim közé. Ezt a kettősséget pedig tényleg csak a 90-es évek szuperprodukciói tudják képviselni, úgyhogy nem tudok mást mondani, mint hogy mindenki vegye elő (újra) és tegyen próbát ezzel a klasszikussal.

7/10

A Sárkányszív teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán