Dr. Alan Grant (Sam Neill) kutatásai alapján arra a felfedezésre jutott, hogy a velociraptorok annak köszönhetően voltak olyan sikeres vadászok, hogy kommunikálni tudtak egymással, és rendkívül intelligensek voltak. Meg sem fordult a fejében, hogy visszatérjen a dinók szigetére, azonban egy nap felkeresi őt egy gazdag házaspár, akik oda akarnak menni, és van az a pénz, amiért megváltoztatja a véleményét. Természetesen az expedíció rosszul sül el, és át kell küzdeniük magukat a szauruszokon, hogy haza tudjanak térni...
Nem Spielberg rendezte ezt a részt, de producerként akkor is övé a felelősség, hogy ilyen trehány forgatókönyv született, és ennyire érdektelen lett a történet, és ezúttal a látvánnyal sem sikerült ellensúlyozni a film hibáit. Mert már megszoktuk a dinókat, az egykor csodának számító őslények a mindennapjaink részei lettek, nagyon nagyot kellett volna dobni ahhoz, hogy harmadjára is sikerüljön elvarázsolni bennünket. Ehelyett kaptunk egy hatalmas tarajos szörnyeteget, aki mindjárt a film elején összecsap a T-rex-szel, ami bőven ráért volna a finisben, és akkor nem azon dühöngünk, hogyan lehetett ennyire semmilyen végjátékba kergetni szerencsétlen szereplőket. De legalább örülünk, hogy véget értek a szenvedéseink, nem véletlenül kellett majdnem 15 évet várni arra, hogy újra elkapjon bennünket a dinóláz, és számoljunk vissza a bemutatóig.
A második rész legnagyobb erénye az volt, hogy Ian Malcolm karakterét helyezte előtérbe, ezúttal Dr. Alan Grant-nek kellett volna elvinnie a hátán a filmet, de ő sajnos sokkal kevésbé érdekes figura, mint a rocksztár külsejű matematikus. Nem a színészi játékkal van gond, Sam Neill természetesen kihozta a maximumot a szerepből, egyszerűen tökéletesen unalmas karaktert írtak neki, teljesen kiszámítható és már többször látott fordulatokkal, és teljesen érdektelen mellékszereplőkkel. A velociraptorok mentették a menthetőt, de a film bemutatója idejére már olyan szintre fejlődött a CGI, hogy az okos ragadozók kevesek voltak ahhoz, hogy elámuljunk a látványon, a T-rex-nél is nagyobb őshüllő pedig egyszerűen nem volt elég érdekes. Az ősmadaraknak volt egy-két szép jelenete, de ez még mindig nem tudta elérni a nézők ingerküszöbét. Egyszerűen túl későn jött ez a film, a látvány már kevés volt, kellett volna egy jó forgatókönyv is.
A karakterek egy matinéban elmentek volna, de egy mozifilmhez sokkal több kellett volna. Mert ugye itt volt nekünk Dr. Grant, aki ismét apáskodhatott egy aranyos kisfiú felett (kár, hogy ezt már láttuk korábban), volt itt egy pár, akik közül az egyik egy hisztis liba, a másik pedig egy komoly önértékelési problémákkal küszködő apuka, akiből persze a végére hős lesz. És volt még egy diák, akiben csalódik a tanára, ezért feláldozza magát (aztán a végén kiderül, hogy mégse, de ez akkor már tényleg mindegy) a többiekért. És persze futnak a dinók elől, túljárnak a hiperokos velocik eszén, megmenekülnek a nagy tarajos és a madárkák elől, és eljutnak a tengerhez, ahol már várja őket a felmentő sereg. Hát, ez elég sovány így harmadjára, semmi T-rex, semmi komoly izgalom, össze-vissza tekergő történet, sablon karakterek, dögunalom a köbön. És már a dinók sem tudnak lázba hozni bennünket, szóval tényleg hagyjuk az egészet, mindenki jobban jár.
Joe Johnston nagy erőssége az effekt, nekem pedig hatalmas kedvencem a Jumanji és a Drágám, a kölykök összementek, de a dinókat nem volt jó ötlet rábízni. Tisztes középszert tett le az asztalra, amelynek nem volt se íze, se bűze, jól kidobtak egy rakás pénzt egy tökéletesen felejthető filmre, amire semmi szükség sem volt, és jó időre elvette a kedvünket az ősvilág szörnyeitől.
Kár volt ezért a részért, végképp a lejtőre küldte a franchise-t.
4/10
A Jurassic Park III teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
