Sejtettem, hogy előbb-utóbb el fog jönni ez a pillanat. Nem vagyok mazochista, direkt kerülöm a látványosan fosnak látszó filmeket, éppen ezért ritkán is pontozok a 10-es skála alsóbb régióiban, de időként már én éreztem kellemetlenül magam, hogy nem osztottam ki soha egy 1/10-et. Paul Thomas Andersonnak hála viszont ez a történelmi pillanat is elérkezett, úgyhogy legjobb tudásom szerint igyekszem most szavakba önteni az a filmnek csúfolt, elmondhatatlan borzalmat, amivel meglepett minket.

1970-ben, Los Angelesben járunk. "Doc" Sportello (Joaquin Phoenix) magánnyomozóként tevékenykedik, ami a gyakorlatban igen komoly füvezést jelent, azonban amikor ex-barátnője tűnik el egy milliomos oldalán, kénytelen valódi munkához látni. És ahogy hősünk egyre mélyebbre ássa magát a helyi alvilágban, úgy lesz a helyzet egyre szövevényesebb, miközben az FBI és a helyi rendőrség egyik kőkemény nyomozója (Josh Brolin) is egyre inkább a vérét szívja.

Paul Thomas Andersont eleinte szerettem, mert mindig is volt egy sajátos, de egyben filmről filmre változó stílusa. Azonban az idő előrehaladtával mintha egyre inkább befelé fordult volna, a The Master kiegyensúlyozatlan és felemás élménye pedig csak egy köztes lépés volt ebben a folyamatban. Az Inherent Vice ugyanis abszolút egy olyan képet fest alkotójáról, mint aki érthetetlen motyogás közben firkálgat újra és újra ugyanarra a papírlapra, és nem elég, hogy mi nem tudjuk kihámozni, hogy mit akar, az is kérdés, hogy egyáltalán ő tudja-e. A film háromnegyede gyakorlatilag abból áll, hogy minden új jelenetben kapunk egy új mellékszereplőt, aki nekiáll mesélni egy szintén kivétel nélkül addig ismeretlen harmadik emberről, így pedig szép lassan kirajzolódik előttünk a sztori eszméletlenül túlbonyolított háttere. Legalábbis azoknak, akik megfeszített figyelemmel próbálják összerakni az ilyenkor kiderülő minimális érdemi információmorzsákat, ugyanis a szövegkönyv túlírt, de üres szóvirágai mintha kínosan ügyelnének arra, nehogy valami tényleges tartalom is kiderüljön belőlük. A két dialógus közé állandóan beleerőszakolt narráció pedig még töményebben adja át ugyanezt a hatást.

Azért koncentrálok ennyire ilyen aprónak tűnő elemekre, mert azt viszonylag hamar kénytelen voltam belátni, hogy a 20 millió mellékszereplő és a teljesen esetlegesen egymásba eső jelenetek között nem kapunk valódi karaktereket, bármiféle szerkesztettséget, izgalmat, drámát, egyszóval csupa olyan dolgot, amitől egy produkció jó film lehetne. Tétek, misztikum, tempó? Anderson látszólag akkora alkotó, hogy ilyen lényegtelen dolgokon nem kell erőlködnie, csak odahány elénk egy krimiszerű valamit, amiben a legnagyobb koherencia az, hogy van eleje meg vége. Oldalakon keresztül sorolhatnám még ezeket a triviális dolgokat, de sokkal inkább a fentebb ecseteltekhez hasonló vonásai miatt lesz értékelhetetlen ez a mű.

Értékelhetetlen, egy olyan szó, amelyről nem gondoltam, hogy rá kell majd sütnöm egy olyan alkotásra, amely kinövi egy garázsprojekt szintjét, elvégre a millió dolláros alkotások egy olyan technikai profizmust képviselnek, hogy ha mást nem is, ezt mindenképpen értékelnem kell. De hiába jellemző ez itt is, a rendező vizuálisan olyan mértékben nyírja ki művét, hogy még ennyivel sem tudom mentegetni: mert történetesen az Inherent Vice ca. 80%-a akkor is abszolút érthető marad, ha nem nézel oda a képernyőre. Ott ugyanis jellemzően nem történik más, mint hogy két ember beszélget, PTA módra többnyire egyetlen kitartott beállításban. A csavar ebben mindössze az, hogy az olyan zseniális kameramunkával és blockinggal rendelkező darabokkal ellentétben, mint a Magnolia vagy a Kótyagos szerelem, itt (a minimális ráközelítésen kívül) sem a kamera, sem a szereplők nem mozdulnak egy centit sem, és jó eséllyel a jelenet végén is pontosan azt fogjuk látni, mint az elején. Egy megfelelő alázattal rendelkező alkotó minden bizonnyal eljutott volna odáig, hogy az adaptáció során belekerüljön ezekbe a momentumokba valami olyan reakció, mozdulat, cselekedet, ami jelentőséggel is bírna az összkép szempontjából, de PTA megelégedett azzal, hogy felolvasóestet tart kedvenc regényéből.

Ezzel pedig éppen csak a "film" és a "mozgókép" kategóriákba nem kvalifikálja magát a produktum, de egyébként is bajos lenne olyan alkotásokkal egy lapon szerepeltetni, amelyeknek van valamiféle koherens elképzelésük, esetleg még mondanivalójuk is. Elképzelésem szerint az Inherent Vice leginkább úgy válik élvezhetővé, ha pontosan azt tesszük, mint a szereplők: iszonyatosan betépünk. Úgy legalább az is elviselhető, hogy ezt a borzalmat az Akadémia egyenesen az év egyik legjobb adaptált forgatókönyvének tartotta, mert ha a szakma szerint ez képviselni az elitet, akkor A szürke ötven árnyalata is hamar minőségi standarddé válhat...

1/10

(Ezek után pedig minden tisztelem az InterComnak, na nem (csak) azért, mert megkímélték a magyar moziközönséget ettől a förmedvénytől, hanem, hogy visszafogták magukat, és nem tartottak rituális kópiaégetést belőle.)