A dán filmiparra mindig is mint az európai országok filmgyártásának etalonjára tekintettem, de úgy gondolom nem vagyok egyedül ezzel. Éppen ezért lepett meg, hogy még ők is tudnak csalódást okozni, és itt most nem feltétlenül a tavalyi tucatkrimi Nyomtalanulra gondolok, hanem a két egyik legnagyobb alkotójuk (Susanne Bier és Anders Thomas Jensen) által létrehozott drámájukra. A Második esély ugyanis olyan képet mutat, mintha a dánoknak kissé fejükbe szállt volna a dicsőség.

Andreas és Simon (Nikolaj Coster-Waldau, Ulrich Thomsen) nyomozóként dolgoznak, többek között az olyan ügyeken, mint Tristané (Nikolaj Lie Kaas). Az illető egy heroinfüggő, aki rendszeresen veri a barátnőit, többek között az aktuálisat is, akitől egy gyereke is született. Egy kisbaba, akit a két drogos szülő alaposan elhanyagol, így az eset különösen is szíven üti a hasonló korú csecsemőt nevelő Andreast. A helyzet azonban egy tragikus fordulatot vesz, amikor Andreas kisfia egyik éjszaka meghal, a férfi pedig az őrület határán táncoló felesége és gyásza hatására arra szánja el magát, hogy kicseréli a holttestet Tristanék gyerekével.

Olyan érzésem volt ezt a filmet látva, mintha valaki a Jagten után elhatározta volna magát, hogy "Oké, csináljunk még egy ilyet, de valami teljesen más témáról!" Ugyanis a Második esély is a tipikus skandináv karakterisztikákat mutatja, kezdve a sötét, szikár képi világtól a visszafogott történetmesélésen át a súlyos tragikumokat tartalmazó cselekményig. (Csak éppen ezúttal Hannibal helyett Jamie Lannistert és Kai Proctort "vitték haza" a külföldi sorozatok világából.) Azonban az ismerős stíluselemek mögött nem érezni ugyanazt a hatást, mint akár Vinterberg műve, akár más dán produkciók esetében. A Második esélyben nyoma sincs annak az átütő eredetiségnek, amely a skandináv alkotásokat jellemezni szokta: a történet gyakorlatilag egy Bűn és bűnhődés-parafrázis, ugyanezt a dilemmát pedig korábban Ben Affleck debütáló filmje sokkal izgalmasabban és profibban valósította meg. Így amellett, hogy a narratíva is sokszor kifejezetten kiszámítható vonalon halad, a forgatókönyv konklúziói nem mondanak semmi újat, sőt, tulajdonképpen abban sem vagyok biztos, hogy mondanak bármit is.

De amikor a dánok egy lélektelen stílusgyakorlatot visznek véghez, az még mindig jobb, mint amikor Hollywood vagy bárki más teszi ugyanezt, és tagadhatatlan, hogy a szokásos panelek azért még itt is működnek. A vásznon látott események súlya bekúszik a bőrünk alá, a néhány valóban meglepő fordulat pedig Bier minimálisra szorított érzelmi tölteteivel lesz csak igazán hatásos, mint ahogy az állandó kézikamerázás és a szereplők szeméről/szájáról/ujjairól bevágott szuperközelik is tesznek azért, hogy az élmény rátelepedjen a nézőre. A színészek számára pedig egy ilyen sztori aranybánya, így aztán egytől-egyig remekelnek, ráadásul még a Nyomtalanul faarcú nyomozójáról (Lie Kaas) is kiderül, hogy egészen elképesztő dolgokra képes egy hálás szerepben.

Mindenesetre hiába színvonalas ez a rutin, ettől még tényleg csak egy rutin. Aki tesz ezzel a filmmel egy próbát, nem fogja megbánni (főleg, ha szereti ezt a stílust), de akármennyire is szeretném, nem tudnám azt mondani, hogy a Második esély maradandó élménnyel szolgált. Ettől függetlenül még mindig ezerszer inkább ilyen alkotásokat lássunk, mint egy Ahol a szivárvány véget ér-t vagy Szürke ötven árnyalatát...

7,5/10