Egyszer már volt szerencsém pár éve Giuseppe Tornatore húszéves alkotásához és akkori emlékeim szerint elkönyveltem egy maximálisan korrekt és fordulatos kriminek, amit egyszer izgalmas volt megnézni. A minap sikerült éjjel elcsípnem és megnéznem újra. Az élmény pedig azt igazolja, hogy érdemes újrázni néhány filmet, főleg akkor, ha évek telnek el két megtekintés között. Mert amikor először láttam, akkor még nem tudtam azt, amit most konstatáltam: számomra ez a filmgyártás egyik legnagyobb mesterműve.

Zuhog az eső egy rejtélyes éjjelen. Egy olyan éjjelen, ahol gyilkosság történt. Az elismert íróra, Onoffra (Gérard Depardieu) vetül a gyanú árnyéka, aki a bűntett helyszínétől nem messze menekül, amikor is a rendőrség elkapja őt és beviszik kihallgatásra. A gond csak annyi, hogy az író elméje kissé zavaros, emlékképek hiányoznak az életéből. Ezt a kemény diót akarja mindenáron feltörni a felügyelő (Roman Polanski), hogy aztán egy fordulatos, roppant feszült játszma alakuljon ki a két főszereplő között.

A másodszori megtekintés alkalmával fokozatosan realizálódott bennem, hogy mik voltak azok az összetevők, amiket első blikkre nem, vagy csak elvétve fedeztem fel. A film önmagában ugyanis egy átlagon felüli minőséggel rendelkező krimi, de Tornatore nem akart ennyivel megelégedni és a szemünk láttára bontakozik ki egy kőkemény egzisztenciális dráma, egy lélektani thriller, egy olyan mű, amely felülkerekedik a szokványos, faék egyszerűségű krimiken. Hozzáteszem, hogy nem egy könnyen emészthető darabról van szó, noha nem a nyelvezete vagy a vizualitása miatt, hanem az összetettség és a hihetetlenül erős, már-már allegorikus hangulat miatt.

Tornatore mester az atmoszféra megteremtését lehengerlően oldotta meg. Ennio Morricone esetében úgy gondolom, hogy elég pusztán magát a zeneszerző nevét megemlíteni, a fényképezések és a vágások pedig valósággal megfagyasztják a levegőt. A Depardieu-Polanski páros a kimért és sokszínű játékuknak köszönhetően elevenítik meg a két igencsak változatos és izgalmas karaktert. Előbbi talán élete egyik legjobbját nyújtja, utóbbi esetében pedig sajnálatos, hogy manapság inkább a magánéleti problémái kerülnek előtérbe, persze ebben nyilván ő is ludas valamilyen szinten. Az esőnek is van funkciója, szerves része a cselekménynek, sok más filmmel ellentétben, ahol csak a gyilkosság körülményeit akarják drámaibbá tenni az égi áldás megjelenítésével.

Több csavar is előbukkan a játékidő lepergése alatt, ám ezek közül kétségtelenül a végső gyomros a leghatásosabb, aminek kapcsán elképzelni sem tudom, hogy létezik olyan ember, aki előre kitalálta. Klisés mondat következik, de alig van olyan film, amely kapcsán relevánsabb lenne az az állítás, hogy a végső csavar teljesen kiforgatta az addig látottakat, mint a Puszta formalitás esetében.

Katartikus erejű, lehengerlő film ez a francia-brit-olasz készítésű produkció, amihez alaposan neki kell ülni, hogy megtegye a hatását. Ez nem az a darab, amit a haverokkal sörözés közben bedobva kell megnézni. Ezt lehetőleg egyedül, sötétben kell megtekinteni, mert egy ilyen ritka elgondolkodtató és az érzelmekre ható alkotást nem lehet egyszerűen félvállról venni. A cím pedig találóbb nem is lehetne. Pótolja sürgősen, aki még nem látta!

10/10