Sokan minden idők legjobb filmjének tartják. És Christopher Nolan filmjében valóban megvan az a kvalitás, amellyel kiérdemelheti a szuperlatívuszokat.  Azonban ami kiemelkedő és hellyel-közzel azóta is utánozhatatlan sikerré tette az Eredetet, egyben az adja a legnagyobb csapdáját is, ami miatt soha nem lehet minden idők legjobbjaként emlegetni.

Dom Cobb (Leonardo DiCaprio) foglalkozása szerint emberek álmaiból lop el információkat. Egyik áldozata azonban megbízóként ennek éppen ellenkezőjét kéri: ültessen el egy gondolatot egy nagy cégbirodalom örökösének fejében. A küldetés lehetetlennek tűnik, azonban ez lehetőséget teremtene körözés alatt álló főhősünknek, hogy hazatérjen gyerekeihez. Azonban a legnagyobb akadály nem a célpont, hanem Dom saját elméje jelenti.

Nolan a megrendelésre szállított Batman-trilógiát kivéve mindig is arról volt híres, hogy elképesztő igényességgel rakja össze a forgatókönyveit. Nála felesleges elemeknek, kényszeredett megoldásoknak nincs helyük, a Memento mellett pedig az Eredet szkriptje a mintapéldája annak, hogy ha valaki nem két hónap alatt firkál össze valamit, akkor hihetetlen munkákat lehet létrehozni. Az álmok világának szinte már megszállottan kidolgozott szabályszerűsége, az ebbe beleépített remek heist-motívum, és a két főszereplő párhuzamos karakterfejlődése egy bámulatos összképet adnak ki, ráadásul szerkezetileg mindez szinte hiba nélkül van felfűzve a cselekményre.

Ugyanakkor mindez nincs hátulütő nélkül: a szabályok például azt eredményezik, hogy a szövegkönyv legalább felében valaki éppen a film világának törvényszerűségeit magyarázza (egyébként 399 kérdés hangzik el a műben), ami hiába remek eszköz arra, hogy a néző értse, hogy mi történik, a valódi tartalom elől foglalja a helyet. Ebből eredeztethető az, hogy Robert Fischer is gyakorlatilag félmondatokból felépített konyhapszichológia hatására tesz mindent, Cobb belső küzdelme pedig hiába tudja szállítani a megfelelő érzelmi katarzist, ez a konfliktust meg sem közelíti Nolan korábbi munkáinak komplexitását. Az már egyenesen közhelynek számít, hogy rajtuk kívül gyakorlatilag nincsenek is karakterei az alkotásnak, viszont ezt remekül kompenzálja, hogy a kiváló színészek egy rövid jelenetet is képesek élettel megtölteni.

Azonban a rendező korábbi munkáival ellentétben az Inception már egy klasszikus blockbuster, és mint ilyen valamennyire megbocsátható neki ez a felületesség. Már csak azért is, mert látványfilmként tényleg tud egy kicsit kárpótolni a végeredmény: Nolan ugyan nem volt soha egy vizuálisan erős rendező, azonban ilyen szempontból ez messze a legjobb munkája. Ariadne játszadozásának képei a mű elejéről, a finálé akciójelenetei olyannyira meghatározóvá váltak, hogy valaki emiatt még a filmjét is kénytelen volt átírni. A kiváló elképzelések, az akciók tökéletes egymás mellé vágása mellett azonban muszáj (némiképp saját nézeteimet revideálva) kiemelnem Wally Pfister fényképezését: méghozzá elsősorban azért, mert észrevétlen kézikamerázásával feltűnés nélkül csempész dinamikát és feszültséget a párbeszédekbe, hatalmas segítséget adva a történetmesélésnek.

Az Eredet legnagyobb erénye egyben a legnagyobb hátránya is: amennyire bámulatos blockbuster, legalább annyira a szemére vethető, hogy a nézője agyát a különböző álomszintek számolgatásával foglalja le, mintsem valódi, elgondolkodtató tartalommal. Természetesen ilyen formában is lenyűgöző, amire képes, azonban mindez valamennyire csalódást keltő egy Memento rendezőjétől. Arról nem is beszélve, hogy ma már látjuk, ez milyen tragikus vonulatot indított el Nolan pályafutásában.

9/10