"Mi ez a gagyi retek?" - nyögnek fel általában azon ismerőseim, akiknek megmutatom Sam Raimi rendező (Pókember trilógia, Pokolba taszítva) minimálbüdzséből készült horror-alapvetését. Való igaz, a trükkök és a maszkok látványosan megöregedtek ebben az alkotásban. A csilivili 3D-hez és HD-hoz szokott szemnek bizony fájdalmas élmény rápillantani a fillérekből összetákolt démonmaszkokra, vagy a gyurmafigurákkal elbábozott fináléra... mégis, ez a film egy olyan sarokkő a műfajon belül, amit minden horrorfannak ismernie kell.

A történet nem is lehetne ennél egyszerűbb. Öt fiatal egy erdei kunyhóhoz utazik, hogy néhány napot távol töltsön a civilizációtól. Sajnos már az első éjszaka óvatlanul felébresztenek egy ősi démont, amely képes uralma alá hajtani a fákat és az embereket is. Rövidesen elszabadul a pokol: az egyik lányt megerőszakolják a fák, a városba vezető híd leszakad, a démon pedig megsokszorozódva hatalmába keríti a fiatalokat...

Álláspontom szerint a film elsősorban formabontó vizualitása, másodsorban pedig iszonyatos intenzitása révén tudott kult klasszikussá válni. Vizualitás terén vizsgálódva megállapítható, hogy Sam Raimi valami elképesztő kreativitással pótolta a költségvetés hiányosságait, kamerakezelési és világítási trükkök egész seregét bevetve. Egy példa: nincs pénz a testetlen démon megjelenítésére? Sebaj, filmezzünk mindent a rém szemszögéből! Némi baljós hangeffekt a szokatlan sebességgel és magasságban suhanó, soha meg nem álló kamera közvetítette képek alá, és kész is. És a fene egye meg, működik! Még így, a sokadik (9? 10?) megtekintésre is van valami hideglelős ebben a láthatatlan démon-nézetben. Másik példa: a főszereplő Ashley (Bruce Campbell itt még nem az übercool, "groovy" Asht hozza, amit a második és harmadik részben) a démon következő rohamára várva sertepertél a házban, kezében puska, úgy izzad, mint egy ló. Minden kis neszre azonnal összerezzen, egyetlen pattanásig feszült idegszál az egész ember. Zene nincs, a néző hegyezi a fülét ezerrel. Az operatőr felülről mutatja a fickót (teljesen felülről, csak a feje búbja és a padló látszik), és ahogy lépked a szobában, a kamera vele együtt halad. Hirtelen ijesztő fémes zörej kíséretében elúszik valami fadarab Ashley feje felett, majd még egy. Nem történt semmi, csak a főhős áthaladt két gerenda alatt, észre sem vette őket... de Sam Raimi még két rohadt tartógerendával is a frászt tudja hozni a nézőre!

Az intenzitás kapcsán arra gondolok, hogy a film elején van kb. húsz perc baljós, atmoszférateremtő felvezetés, aztán Raimi belecsap a lecsóba, és egy órán keresztül hullámvasútszerűen kapjuk az arcunkba a sokkeffekteket, a vért, az erőszakot, az üvöltő-tekergő-vihogó démonokat, és még egy rakás őrültséget, mindezt a lehető legharsányabban prezentálva, agytépő hegedűnyikorgás és végletekig fokozott hanghatások kíséretében. Ebben a filmben megidéződik, és durván megugrásra is kerül az exploitation-filmek alantas vágyakat kizsákmányoló megközelítésmódja. Minden, de tényleg MINDEN annak rendelődik alá, hogy a néző megijedjen, undorodjon, forogjon a gyomra, és hogy a szereplőkkel együtt ne lásson kiutat ebből a megelevenedett rémálomból. Raimi szemét módon többször is meglengeti hősei előtt a menekülés (híd, erdei ösvény), és a démonokkal szembeni hathatós fegyver (koponyás tőr, könyv) lehetőségét, hogy aztán pofátlanul a képükbe (és ezzel a mi képünkbe is) röhögjön.

Ezzel el is érkeztünk a rendező sajátos horrorkoktéljának utolsó cseppnyi összetevőjéhez: a fekete humorhoz. A folytatásoktól eltérően a humor ebben az alkotásban még csak igen marginálisan jelenik meg (soha nem készteti hangos nevetésre a nézőt), de tagadhatatlanul a képkockák között lappang. Elég csak a főszereplő eltúlzott hányattatásaira gondolni - pl. a meggyötört Ash képébe vért spriccelő csővezetékre -, amelyek a film vége felé már kifejezetten groteszk és szadista poénokként hatnak.

A rendező titka abban állt, hogy pontosan tudta, mit akar (iszonyatot kelteni a nézőjében), és a célja elérése érdekében mindent háttérbe szorított: logikát, történetet, műfaji határokat, karaktereket, szóval tényleg mindent. Emiatt a Gonosz halott forgatókönyvébe nem is érdemes belekötni, mert csak saját rémálomszerű logikáját követi; a film a zsáner alműfajaiból (őrdögűző-horror, slasher, zombifilm, kísértetház-történet, splatter) olvasztótégelyként mindent magába nyel, amit hatásosnak érez; karakterei egyszerű, lemészárlásra váró papírmasé figurák, akik közül a később kultikus B-sztárrá avanzsáló Bruce Campbell sem igazán emelkedik ki. Mindezek figyelembevételével a Gonosz halott az alkotói akarat diadalának tekinthető a "konvencionális" filmekkel szembeni elvárások és a szűkös költségvetés felett.

Visszatekintve a mű hatása elképesztő: ha nincs a The Evil Dead, valószínűleg soha nem születnek meg az olyan ismert horrorfilmek, mint a Demons (1985), a The Blair Witch Projekt (1999), a Cabin Fever (2002), a Dog Soldiers (2002), vagy éppen a The Cabin in the Woods (2012). A klausztofób alapszituáció és a minimális eszközökkel maximális hatásra törekvő megközelítés horrorkészítők egész generációit bűvölte el és inspirálta újabb, még rémisztőbb művek elkészítésére.

Halloween alkalmából tegyetek egy próbát ezzel a klasszikussal, de úgy, hogy megpróbáltok nem foglalkozni az avítt trükkökkel. Ha ez sikerül, páratlan élményben lesz részetek.

8,5/10