Annak idején még az Ill Manors kritikámat kezdtem úgy, hogy az a produkció mekkora szégyen a filmgyártásra nézve. Ugyanez a párhuzam igaz erre a darabra is, elsősorban a magyar filmgyártás vonatkozásában. És bármennyire is nem akarok egy ilyen lenyűgöző darab kapcsán másokat fikázni, de amikor egyik nap még arról olvas az ember, hogy hogyan marakodik Vajna és Tarr a maradék állami támogatások koncán, másnap pedig azt látja, hogy Reisz Gábor a haverokkal készített kvázi-diplomafilmjével összehozta 2014 legjobb magyar alkotását, óhatatlanul is ilyen gondolatok járnak a fejében. De erről ennyit, mostantól fókuszálok inkább arra, hogy milyen zseniális alkotás lett a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan.
Szentesi Áron (Ferenczik Áron) átlagos fiatalnak mondható: 29 éves korára sikerült elvégeznie egy büfészakot (ELTE filmtörténelem, csak hogy érezzük az iróniát), és most éppen munkát keres. Még a szülei tartják el és irányítják az életét, hétvégente piálni jár közepesen rossz multis állásokban sínylődő barátaival, de nem ez teszi be a kaput Áron életében, hanem hogy még a szerelme is szakít vele. A feldolgozási szakasz természetesen egy komoly italozásba torkollik, másnap felébredve pedig főhősünk azt látja, hogy vett egy repülőjegyet Lisszabonba. Eleinte megpróbálja visszacsinálni a dolgot, de aztán rájön, hogy céltalan és fogódzó nélküli életében nagy kárt nem tehet, ha elmegy Portugáliába.
Érdekes módon pont egy friss élményemre emlékeztetett hihetetlenül ez a film: Reisz Gábor gyakorlatilag ugyanazt a témát dolgozza fel, mint a Senki szigete, sok esetben hasonló eszközökkel. Ugyanakkor amíg Török Ferenc karakterei és világa enyhén az abszurd felé hajlanak, ezen az alkotáson szinte tapintani lehet a magyar valóságot. Áron és haverjai pont azokon a budapesti szórakozóhelyeken isznak, ahol mindenki más is (még név szerint is megemlítik őket), a kocsmaasztal mellett a kivándorlásról pufogtatnak közhelyeket, ugyanúgy küzdenek az önállóvá válással és a szülői elvárásokkal, mint mindenki a generációjukban. Még a párbeszédek is állandóan kerülik a mesterkéltséget, az egymás szavába vágó, dadogó, megakadó szereplők rosszul megfogalmazott szövegei így szinte utánozhatatlanul hitelesek.
A rendező ezt önti nyakon egy nagy adag pazar humorral, és a film még akkor sem tud elszakadni a valóság talajáról, amikor ennek kedvéért néhány szürreálisabb elem is belekeveredik a történetbe. Azonban az önfeledt nevetés csak egy részét adja a produkció sikerének, sokkal többet tesz hozzá a sztori vidám bája, ugyanakkor valahol mélyen mégis szíven ütő drámája. Mindezt pedig a soundtrack hasonló módon egyszerű és mégis remek melódiái járják át és tetőzik be az élményt. Az egyetlen dolog, ahol bele tudok kötni az összképbe, hogy a mű íve és dinamikája nincs tökéletesen eltalálva, így a vége felé egy nagyon hangyányit megfárad.
A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan szó szerint sírva röhögős film: miközben nevetünk a poénokon, valahol mélyen a lelkünkbe tép a történet rejtett szomorúsága. Amely minden bizonnyal abból ered, hogy ez a film végső soron a mi mindennapi örömeink, tragédiáink, reményeink és reménytelenségünk krónikája, amely ezek mindegyik végletére eljut. Nem tudok többet mondani, mint hogy ha látni akarjátok 2014 egyik legjobb alkotását, akkor irány a mozi október 30-ától!
9,5/10