Néha utálok filmeket újranézni. Elkerülhetetlen ugyanis, hogy amit évekkel ezelőtt még némiképp avatatlan szemmel tekintettem meg, abban most sokkal magabiztosabban szúrom ki a hibákat, valamint sokkal nehezebben viselem el bennük a gyengébb megoldásokat. Kétségtelen, hogy legalább ugyanennyiszer látom meg sokkal jobban a pozitívumokat egy-egy alkotásban, azonban friss élményeim alapján a Yip Man pont azok közé a darabok közé tartozik, amelyeket jobb egy jó nagy adag hozzá nem értéssel szemlélni.

A 30-as évek Kínájában a kung fu már-már életmóddá vált az emberek körében. A fiatalok különböző klubokba gyülekeznek, ahol mesterektől tanulhatják a harcművészetet, azonban mind közül a legnagyobb, Yip Man, nem vállal tanítványokat. Az akkoriban meglehetősen alábecsültnek tartott wing-chun irányzatot űző férfi nem is igazán szeretne a küzdelemmel foglalkozni, azonban egyre inkább rákényszerül: először csak néhány kihívóval kell szembeszállnia, de a japán megszállás bekövetkeztével ő sem kerülheti el, hogy megküzdjön a becsületéért.

Furcsa hibrid ez a mű, ugyanis egyszerre kíván egy harcművész akciómozi, és ezt egy életrajzi-történelmi keretbe rendező produkció lenni. Ez az igyekezet azonban elsősorban utóbbira erősen rányomja a bélyegét: minden próbálkozás ellenére sehogy sem sikerül egy egységes koncepciót kialakítani, mellékszálak és -szereplők jönnek és mennek a történetben, a hatalmas időugrást egy néhány nap alatt lezajló eseménysor követi. A nagy összevisszaságot példázza az is, hogy főhősünknek gyakorlatilag gyors egymásutánban kell megküzdenie a múltból visszatérő útonállókkal és a japán Miura tábornokkal, miközben egész végig a forgatókönyv azon ügyködik, hogy utóbbi beosztottját, Szato ezredest építse fel főellenségnek. Egyedül akkor kapja el a fonalat a cselekmény, amikor végre rátalál a fő összecsapás felé vezető sablon motivációjára, és ezen a megnyugtatóan kitaposott úton haladhat. Mindezt pedig sok helyen ügyetlen rendezés és színészvezetés koronázza (de lehet, hogy az én indifferenciám az ázsiai kultúrával kapcsolatban, hogy a színészek játéka egyszer faarcú szövegolvasásnak, máskor borzasztóan teátrális gesztusok összességének tűnik).

Döbbenten kellett tudomásul vennem azt is, hogy most már akciófilmként sem nyűgöz le annyira az alkotás, mint tette korábban. Félreértés ne essék, a bemutatott közelharcok bámulatosak, csak éppen ez 99%-ban a koreográfia és 1%-ban a filmesek műve. Hiába kerül elő kard és bot, hiába küzd egyszer 1, máskor 10 emberrel főszereplőnk, egyformának tűnik minden harc, mert egész műben kis túlzással végig ugyanazokat a beállításokat, megoldásokat és mozdulatokat használják. Abban sem volt kifejezetten ügyes a mű, hogy szép fokozatosan építse fel magát egy végső nagy összecsapásra, nagyjából már a játékidő közepén ellövi az összes puskaport, így aztán a küzdelem Miurával már egészen csalódást keltő.

Ettől függetlenül nem mondható egy rossz darabnak a Yip Man, de inkább tűnik egy még kiforratlan próbálkozásnak, mint egy átgondolt és stabil lábakon álló műnek. És a harcművész-betétek is hiába működnek remekül részekben, egy nagy egész elemeiként sokkal nehezebben értékelhetők.

7/10