Világvégeként éltem meg annak idején, hogy kedvenc Bond-om, Pierce Brosnan nyugdíjba vonult, ezért jöhetett bárki a helyére, nem bocsátottam meg neki, hogy a kezébe merte venni a Walther PPK-t. Így történt, hogy szegény Daniel Craig-et gátlások nélkül gyűlöltem éveken át teljesen feleslegesen, csak a Skyfall idejére jött meg az eszem, ma már jól megvagyunk mi ketten (vagyis belenyugodtam abba, hogy még két filmet végig kell szenvednünk együtt, azt már túléljük valahogy, vágjuk jó képet a meg nem változtathatóhoz),  így most már minden előítélet nélkül néztem újra a Casino Royale-t, és azt kell mondanom, hogy összességében jól sikerült a váltás, viszont a Bond - feeling csak nyomokban lelhető fel a filmben, ami túl hosszú, túl sokat akar és túl keveset ad.

James Bond (Daniel Craig) most lépett előre a titkos ügynöki ranglétrán, és máris kivívta maga ellen M (Judi Dench) haragját, mert túlságosan nagy nyilvánosságot kapott egy akció. Elküldené pihenni a számára amúgy sem túl szimpatikus kollégát, azonban egyrészt Bond-ot nem abból a fából faragták, hogy ezt szó nélkül megtenné, másrészt pedig úgy alakulnak az események, hogy jelenése van egy nagyon exkluzív kártyacsatán, amelyen pénzszerzési célzattal részt vesz az MI6 látókörébe került bűnöző, Le Chiffre (Mads Mikkelsen). Az akcióhoz természetesen jár a kötelező Bond-lány, Vesper (Eva Green) aki ezúttal elsősorban nem a külseje, hanem az esze miatt kerül abba a helyzetbe, hogy vigyázzon a 007-es szexis hátsó felére, de az események nem várt fordulatokat vesznek...

Iszonyat hosszú a film (144 perc), ami önmagában nem lenne baj, de sajnos érezzük is a percek súlyát, nem ragad magával igazán a történet, habár kétségkívül látványos akcióorgiát kapunk, de nem kicsit túladagolták a romantikát, melynek következében olyan rémesen gyenge szöveget sikerült őfelsége legszexisebb ügynökének szájába adni, ami egy Nora Roberts könyvből készült filmben is elhangozhatott volna (Stohl András jó színész, de még neki sem sikerült sokat javítania a helyzeten az egyébként kiváló szinkronnal). Az első egy órában  jót akciózunk és jól legeltethetjük a szemünket mi, lányok Daniel Craig kétségkívül nagyon jól kigyúrt felsőtestén, a másodikban kártyázunk, a maradék időben pedig romantikázunk, hogy a végére helyreálljon a világ rendje, és megalapozottan hangozzon el az ikonikus mondat: "A nevem Bond, James Bond". Nehéz szülés volt, nem kevés komplikációval, de legalább túl vagyunk rajta.

Az én Pierce Brosnan-on szocializálódott érzékeny lelkemnek brutális váltás volt az ősmacsó Bond karakter, ráadásul a franchise alapvetései (vodka martini rázva nem keverve, Moneypenny, Q, stb) teljes egészében kimaradtak a történetből, ami persze logikusan magyarázható azzal, hogy ez egy előzményfilm, azt mutatja be, hogyan vált Bond azzá, aki, de akkor sincs meg az feeling, ami igazán kiemelné a kétségkívül látványos alkotást a többi A-kategóriás akciófilm közül. Persze van most is egzotikus helyszín (pl. Velence, a drámai végkifejlet gyönyörű helyszíne), szép Bond lány (kettő is, egy ágytöltelék és egy hatalmas szerelem), stílszerűen kártyán nyert Aston Martin, kicsit halovány főgonosz (akinek nagyon egyéni vallatási technikája van, de legalább végre van a filmben egy igazán emlékezetes jelenet), és persze jellemfejlődés rogyásig, szájba rágósan megtudjuk, miért nem bízik Bond senkiben, miért olyan a viszonya a nőkkel, amilyen, hogyan lett kőkemény profi ügynök, aki hidegvérrel gyilkol, ha kell. Jó, hogy ezzel beljebb vagyunk, de miért kellett ezt ilyen hosszan előadni? Másfél órába is belefért volna a lényeg, akkor biztosan nem lett volna ennyi üresjárat.

A forgatókönyv összességében jó közepesen sikerült, nem lett elég feszes a történet, a szöveg színvonala sem eget verően magas, de kétségkívül sikeresen igazították hozzá Bond alakját a kor követelményeihez. Az új főszereplőhöz új stílus járt, bátran szakítottak a korábban regnáló színészekre jellemző alapvonásokkal, alapvetően visszatértek a  Connery  által megformált übermacsó képhez, de a 2000-es évek második felére igazítva. Kár, hogy az akció-érzelem egyensúlyt nem sikerült megtalálni, és nagyrészt elveszett a franchise egyedisége, de kétségkívül látványos és szórakoztató lett a végeredmény.

Tárgyilagosan meg kell állapítanom, hogy Daniel Craig jó választás volt Bond szerepére, van olyan jó színész, hogy stílusosan el tudja játszani őfelsége legszexisebb ügynökét, és a kockahasa sem a megvetendő kategória, de az igazi karizma szerintem hiányzik belőle (arról nem is beszélve, hogy a szuperügynök szuperszerepe miatt várhatóan jó ideig nem fog igazán komoly színészi játékot kívánó filmben részt venni, ez pedig nagyon szomorú egy ilyen tehetséges színész esetében, rengeteg jó és értékes szerepről marad le). Judi Dench zseniális mint mindig, Eva Green egy árnyalttal halványabb a kelleténél, Mads Mikkelsen is volt már jobb. 

Martin Campbell ült újra a rendezői székbe a Goldeneye után, ezúttal is jó bemutatkozó filmet hozott össze az új Bondnak, azonban ezúttal kevés a maradandó jelenet, és az igazi Bond - feeling is erősen hiánycikk. Az operatőri munka kiváló, a vágások időnként meglepőek, de jók, a zene kiválóan festi alá a történetet.

Daniel Craig jól, de nem kiválóan kezdett Bond-ként, minden hibája ellenére érdemes megnézni a filmet!

7/10