Az HBO tv-filmjei egy egyre inkább hagyományossá váló receptet követnek: dobjunk be néhány ismert színész tőlük idegen szerepekbe, lehetőleg egy vitás témát feldolgozó filmbe, a minőségi írás és rendezés elvégzi a többit. Ezt a mintát követte például a Dr. Halál vagy tavaly a Túl a csillogáson, és ebbe a sorba illeszkedik az Igaz szívvel is, méghozzá remekül. De semmi több.

1981-ben egy furcsa és gyógyíthatatlan betegség kezd terjedni a New York-i meleg férfiak körében. A később AIDS-ként elhíresült világjárvány első feltűnését csak egy orvos (Julia Roberts) és egy meleg író, Ned Weeks (Mark Ruffalo) veszi komolyan. Miközben végeláthatatlan küzdelembe kezdenek a különböző hatóságokkal, hogy ismerjék el, kutassák és kezeljék a vírust, Ned a saját társaival is konfliktusba kerül: egyrészt szerintük agresszív módszerei ártanak az ügynek, másrészt a promiszkuitást homoszexualitásuk megéléseként értelmező meleg közösség sem hajlandó alávetni magát szexmegvonásnak a megelőzés érdekében.

Larry Kramer önéletrajzi ihletésű színdarabjából írta a forgatókönyvet, az a veszély tehát nem fenyegette az alkotást, hogy túlságosan mesterkélt vagy lelketlen lenne. A mű jól adja vissza azt a kétségbeesett és tehetetlen érzést, amit szereplői tapasztalhattak, miközben remekbe szabott párbeszédekkel és a nem különösebben megszerkesztett cselekmény ellenére is magabiztos történetvezetéssel szórakoztatja a nézőt.

A színészek az ilyen alkotásokhoz méltóan parádéznak: Mark Ruffalo-t talán élete egyik legjobb szerepét hozza, viszont még nála is jobban lenyűgözött az eddig csak középszerű blockbusterekben tetszelgő Taylor Kitsch, valamint a semmiből feltűnt Matt Bomer. Mögöttük a Parsons-Roberts-Molina trió már egészen elhalványul, de a forgatókönyvnek hála mindenki megkapja a lehetőséget a kibontakozásra, egy-egy hatalmas érzelmi kitöréssel. Ennek köszönhetően néhány helyen már egészen azt éreztem, hogy ez kezd átmenni a David O. Russel-féle öncélú produkáltatásba, de egy ilyen tragikus történethez egy fokkal azért még jobban passzol, ha minden második jelenetben ordít vagy sír valaki. 

Ugyanakkor ezeknek az érzelmeknek az átadására nem feltétlenül képes a produkció. Hiába dolgozott rajta egy olyan tévés veterán, mint Ryan Murphy (a Kés/Alatt, a Glee és az American Horror Story alkotója), az egyes karaktereket igen nehezen tudja megfogni, ráadásul számomra jó néhány furcsa pillanattal is tudott szolgálni. (Az egyik szereplő halálát például egy leginkább vígjátékokban használt montázzsal meséli el, így a jelenet inkább a fekete humor, mintsem a dráma határát súrolja.)

A HBO-hoz és en bloc a tévés műsorgyártás jelenlegi színvonalához méltóan minőségi darab ez is, de egyszerűen még így is képtelen áttörni azt a láthatatlan határt, ami tévé és mozi között húzódik. Viszont ismét láthattunk néhány remek színészt tőlük szokatlan szerepekben parádézni, egy olyan téma feldolgozását, amellyel maximum Oscar-szezon környékén találkoznánk a mozikban, ennek köszönhetően pedig kellemes és különleges élmény megnézni ezt a filmet.

8/10