Guillermo del Toro kiváló rendező. A legapróbb részletekig és a legnagyobb mélységig megérti a mítoszok lényegét, tisztában van a fantázia természetével, emellett technikai szempontból is egy zseni, állandó alkotótársával, Guilermo Navarro operatőrrel megtalálták a del Toro stílust. Azonban del Toro-nak mindig is volt egy hatalmas hibája: sokkal kevésbé érti az embereket, mint a szörnyeket. Nagyon gyakran helyettesíti a karaktereket a karakterek archetipikus vázával, van, amikor ezek a vázak belesimulnak a filmbe (Ördöggerinc, Cronos), van amikor nem (Pacific Rim, Mimic). Amikor isteni konstelláció jön össze, akkor talál élő, működő karaktert, aki működteti a fantáziaelemeket (A Faun labirintusa, Hellboy filmek), vagy egyszerűen csak nyugodtan leszarhatja az egészet, mert senkit sem érdekelnek a karakterek (Penge 2). Én sokmindent elnézek del Toro-nak, mert szerintem remekművek vannak még a fickóban. Csakhogy a fickó most olyan területre tette be a hájas kis lábát, ahol pontosan abban kell erősnek lenni, amiben ő gyenge: karakterek és párbeszédek.

A The Strain saját, Chuck Hogannal írt regénysorozatának adaptációja. Ez egy olyan regényfolyam, melynek első kötetét azért dobtam végül sarokba, mert olyan gyerekesen rosszul volt megírva, ami a magyar fantasy irodalom minőségét súrolta alulról. Akkor bennem volt, hogy biztos azért ilyen, mert mozis vagy tévés adaptációra gyúrnak, az biztos jobb lett. Igazam volt, arra gyúrtak. És nem lett jobb. A sztori ugye annyi, hogy leszáll egy Berlinből érkező repülőgép New Yorkban, de az utasok inkább viselkednek halottként, mint nem, amit mégsem lehet a jetlag számlájára írni. Namost, ha van egy gép, ami nem ad semmilyen életjelet, minden ablaka el van sötétítve, és az egész hideg, akkor vajon kit küldenek be először? A terrorelhárítókat? Nem, a fertőzésveszély-elhárítókat. Nyilván sokkal valószínűbb, hogy leszállás közben a komplett személyzet az utasokkal együtt spontán meghalt vírusos fertőzésben, mint hogy megölték őket. Mindegy. Gyorsan kiderül, hogy itt bizony rejtély van, a főszereplők kicsit le vannak maradva, de mi tudjuk: itt biza vámpírveszély ütötte fel vérborította fejecskéjét. A repülőgépen nem más, mit valami kurva veszélyes vámpírnagyúr kelt át a Nagy Lavóron, és több, mint valószinű, hogy akkor mostantól a Dracula-módszert használva fogja leigázni a várost, meg gondolom a világot. Feltételezem, hogy a következő részekben antagonizmusba keveredik majd az emberi főszereplőkkel, és pontosan emiatt reszket a térdem, mert ha olyan pontagyú emberek kezében van a világ sorsa, mint a sorozat szereplői, akkor nekünk reszeltek, meg kicsit talán meg is érdemeljük.

Ott van kezdésnek a hihetetlenül hülye nevű Ephraim Goodweather. Ezzel a névvel del Toro ad egy pofont a realizmusnak, de ennél is továbbmegy. Ephraim Goodweather (istenem, nem lehet elégszer leírni ezt a nevet) egyszerre zseniális fertőzéskutató és gyermeki lélek (gyakorlatilag teljesen ugyanaz a karakter, mint Jeremy Northam figurája volt a Mimicben), és ezt az epizód hátborzongatóan szar párbeszédeken és szituációkon keresztül kommunikálja. Például: akkor találkozunk először Ephraimmal (jaj, jaj, jaj) amikor az éppen gyerektartási ügyben megy házassági tanácsadó/pszichológushoz. Emberünk bevágódik a szobába, elkezd beszélni, de közben rá is mutat, hogy miért viselkedik úgy, ahogy. Tehát elmondja az ő szájával, hogy milyen karakter ő. Ez olyan, mintha látnánk egy nagyon kövér srácot, ahogy betol egy tábla csokit, majd még egyet, egy harmadikat is, végül azt mondaná, hogy “szeretem a csokit”. Kösz, láttuk. Ezt hívják dramatizációnak, egy fogalom, amit a The Strain első epizódja ismer, csak leszarja, hogy van. Időnként próbálkozik, de bár ne tenné. Doctor Goodweather (hehe, hehehe) például akció előtt, teljes komolysággal tejet iszik, mert neki kell a tej. Csak mert az olyan furcsa, és ezzel lehet kommunikálni az infantilizmusát. Én azt hittem, hogy ott halok meg, mikor bejön a tej, de reméltem, hogy túlvagyunk rajta, ennyi volt, egy elhibázott dramaturgiai elem – aztán persze, hogy még egyszer visszahozzák. Olyan az egész, mintha tudnák, hogy ezek a részletek szarok, de bíznak benne, hogyha beleállnak és büszkén mutogatják a hibás részeket, azok megjavulnak. De nem. Azonkívül az egész hiteltelen, például nagyjából kizárt, hogy egyetlen kórboncnok esik neki egy félhomályos boncteremben több mint 200 testet felvágni. Mi ez az ökörség? Emberek halnak meg sorban a repülőtéren, de a testek nem tűnnek fel senkinek. A főszereplők mindig rohadtul sietnek valahová, de csak annyit látunk belőlük, hogy állnak valahol és beszélgetnek ahelyett, hogy dolgoznának, emellett rendszeresen olyan következtetéseket vonnak le, ami maximum LSD hatása alatt tűnhet logikusnak.

Emellett persze nézni fogom a sorozatot, mert amiben a del Toro erős, az a sorozatban is erős: a fantáziaelemekben. A vámpírokat nem mitikus, hanem biológiai lényként gondolja újra a sorozat, és legalább annyira nem néznek ki megszokott módon a vérszívók, mint a Penge 2 kaszás-vámpírjai. Szóval ez nem egy csillámvámpír-homárfarkas sorozat, sőt, ha minden jól a alakul, a vámpírok visszakapják eredeti vonásaikat, és romantikus-tragikus sírógépek helyett újra szörnyetegek lesznek.

Jövő héten kiderül, levetkőzi-e gyengeségeit a széria, vagy egy elhibázott lehetőség marad. 

6/10

A The Strain teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán