Ha csak egyetlen dolgot mondhatnék, ami miatt érdemes japán filmeket nézni, az az, hogy mindig meg tudják lepni valamivel az embert. A Battle Royale-hoz vagy a 13 Assassins-hez hasonló alkotások legalábbis ezzel lopták be magukat a szívembe, azonban most sikerült egy olyan japán produkcióval összefutnom, ami ennek szöges ellentétét képviseli.

Nonomiya Ryota (Masaharu Fukuyama) fontos embernek számít, ennek megfelelően sokkal inkább anyagi jóléttel tud szolgálni családja számára, mintsem a rájuk fordított idővel. Ezt különösen hatéves kisfia sínyli meg, aki folyamatosan csak a teljesíthetetlen apai elvárásokkal szembesül törődés helyett. Azonban egy nap kiderül, hogy a fiút még a születéskor összecserélték egy másik babával a kórházban, így egész idáig valaki más gyerekét nevelték. A szóban forgó család pedig nem is különbözhetne tőlük: ugyan nem élnek nagy jólétben, de hatalmas szeretettel veszik körül a gyerekeket. És amint felmerül, hogy cseréljék vissza a két fiút, egyből adódik a kérdés: a vér a fontosabb vagy a neveltetés?

Ami alapvetően nem is lenne rossz kiindulópont, ha a filmnek lenne mondanivalója erről a témáról. Azonban a forgatókönyv bántóan kevés eredeti gondolatot, provokatív momentumot és érdekes jellemvonást hordoz. Így aztán idővel azt venni észre, hogy tulajdonképpen egy nagyon egyszerű sztori szájbarágását látjuk, amely egyáltalán nem szándékolt, csak éppen nem tudják mással megtölteni a jeleneteket, mint ugyanazoknak a paneleknek az ismételgetésével.

Másik oldalról kezdhettek volna még valamit a főszereplő karakterfejlődésével is, ugyanis nagyjából ez maradt a mű egyetlen eleme, amely valamiféle érdekességet rejtegetett magában. De bátorságra vagy eredetiségre ezen a vonalon sem futotta, a befejezés pedig már-már hollywoodiasan giccses.

Kivitelezés szempontjából ugyanakkor nincs sok gond a filmmel, a gyenge koncepciót leszámítva egy egészen jó forgatókönyv áll a produkció mögött, egy jó érzékkel belőtt tempó, szép fényképezés és ügyes zenehasználat támogatja mindezt. Azonban igazán ezek között sincs semmi olyan, amelyre akár egy nap múltán is lehetne emlékezni.

Mint ahogy az egész filmre sem lehet majd, de ebben igazából semmi más nem ludas, mint hogy az alkotói úgy álltak neki, hogy nem volt mondanivalójuk. Pontosabban ami volt is, az néhány közhelyes mondatban lenne a legjobban összefoglalható. 

7/10