A Penny Dreadful egy álomsorozat. Nem csupán azért, mert jó hírű színészek (Eva Green, Timothy Dalton, Josh Hartnett) szerepelnek benne igényesen kimunkált díszletek között, minőségi fényképezés, hatásos zene és kiváló trükkök kíséretében. Azért is álomsorozat, mert az első évad kb. felét hortyogva végigaludtam, olyan unalmas volt.
A Penny Dreadful („Filléres rémmesék”) azon a crossover-jellegű koncepción alapul, hogy egy csapatnyi klasszikus horroralak (vámpírok, Frankenstein doktor és a szörnye, Dorian Gray, az ördög által megszállt asszony, stb.) randevút ad egymásnak a viktoriánus Londonban. Minden főbb alaknak megvan a maga egyéni problémája, ám a legfontosabb cselekményszál a kiöregedett felfedező Sir Malcolm Murray-é (Timothy Dalton), aki maga köré gyűjt néhányat e különleges képességű figurák közül, hogy segítségükkel felkutassa és megmentse a vámpírok karmai között raboskodó leányát, Minát. A hajtóvadászat egy évadon keresztül folyik, néhol kisebb-nagyobb vargabetűkkel, melyek részben a főbb szereplők külön történetszálait hivatottak előrelendíteni, részben a motivációkat kívánják megvilágítani.
Technikai szempontból a sorozat hihetetlenül profi. A körítésbe képtelen vagyok belekötni, a kosztümök, a díszletek, a praktikus és a CGI trükkök, a zene, az operatőri munka és a vágások mind-mind példaértékűek.
Dicséretes, hogy az írók úgy nyúltak a klasszikus (ponyva)irodalmi alakokhoz, hogy igyekeztek elkerülni az évtizedek során rájuk rakódott popkulturális kliséket. Ennek megfelelően pl. Frankenstein szörnye nem a megszokott bivalyerős zombi, hanem Mary Shelley eredeti regényére hajazó módon egy, a külvilág megvetésével és saját természetével vívódó, meglepő módon művelt és olvasott hős. Ugyanilyen módon az Eva Green által megformált, a testét megszálló démonnal küzdő médium sem egy egyszerű boszorkány.
Ezek alapján minden adott lenne egy jóféle American Horror Story-stílusú sorozathoz, vagy ahhoz, hogy egy okosabb, szebb, több részes verzió készüljön el a nagyon hasonló alapkoncepcióval rendelkező A szövetség (2003) című filmből.
A Penny Dreadful lehetőségeinek magasra törő Jenga-tornyából három tényező húzza ki a tartópilléreket: a casting, a színészvezetés és a forgatókönyvírói hülyeség. A férfi szereplők kiválasztása 90%-ban borzalmasra sikerült. Még egészen szolid vagyok, ha azt mondom, hogy a Dorian Grayt játszó Reeve Carney fejét addig ütném egy péklapáttal, amíg vissza nem menekül az énekes/dalszerzői bizniszbe haknizni. Harry Treadaway Frankensteinje szintén rettenetesen irritáló, hogy a szörnyet alakító jóllakott óvodás Rory Kinnear-ről ne is beszéljek. Mivel az egyébként roppant tehetséges Eva Greennek is vannak ballépései a sorozatban, így én a castinggal szoros összefonódásban a színészvezetést is erősen problémásnak minősíteném.
Josh Hartnett karaktere, a titokzatos vadnyugati pisztolyhős kapcsán eljutottunk a harmadik, egyben legkomolyabb gondhoz, a forgatókönyvhöz. Én megértem a modern, fiatalos megközelítést, az új típusú, érzékeny férfiideált, de az azért nem járja, hogy egy gótikus horrorsorozat férfiszereplőinek 3/5-e nemcsak hiperérzékeny, de metroszexuális, sőt, kis túlzással homoszexuális attitűdöt mutasson. Hogy csak egy példát említsek: vadnyugati hősünk az első útjába akadó tüdőbeteg utcalányba halálosan - és eléggé életidegen módon - beleszeret. Amikor a leányzó betegsége kezd elhatalmasodni, a férfi… ehhh… nem akarok SPOILERezni, de nem hinném, hogy bármilyen traumatikus élethelyzet indokolna egy ilyesfajta „kirohanást”. Frankenstein doktor szintén már-már az alkotói szereteten túlnyúló vonzalmat mutat az első epizódban felélesztett teremtménye irányába… Dorian Gray figuráját ilyen szempontból nem bántom, ő nagyjából azt hozza, amit Oscar Wilde írt róla. Valahogy nem hiszem, hogy az „érző lelkű férfi” és a szexualitás ilyen típusú bevonása megreformálná a horror műfajt. Vagy ha meg is reformálja, nem az általam kedvelt irányba teszi… (SPOILER OFF)
A forgatókönyv másik iszonyatos baklövése az egész sorozatot gúzsba kötő hihetetlen modorosság. A szereplők nem elég, hogy átélik az érzelmeiket, de magvas közhelyeket puffogtatva a néző szájába is rágják azokat. Frankenstein szörnye ennek megfelelően egész szózatokat intéz a teremtőjéhez, melyek sokkal inkább színpadra, mint a tévé/monitor képernyőjére kívánkoznak. Eva Green alakításához képest a Linda Blair által megformált kislány az Ördögűzőből a szolid, visszafogott színészi játék mintaképe. Ezen példák alapján már megint ott tartunk, hogy a színészvezetés egyáltalán nem megfelelő.
Ha elszakadunk kicsit a szereplőktől, a történetben is megmutatkoznak a forgatókönyvírói hiányosságok: Dorian Gray karakterével látványosan nem tudtak semmit kezdeni az írók; Ethan Chandler (Josh Hartnett) évadzáróig „rejtegetett” titka kb. a harmadik epizódtól kitalálható; szinte minden rész dramaturgiája lyukacsos és ritmustalan; stb. A legfájóbb történetvezetési gubanc mégis az, hogy ha valaki megnézi az első és az utolsó részt, gyakorlatilag látta az egész sorozatot. És ez nagy gond egy nyolcrészes évad esetében.
Én néhány szegmenstől - lényegében a pilottól és az évadzárótól - eltekintve borzasztóan untam a Penny Dreadful első évadát. A mívesen elkészített külsőségek egy fájóan unalmas, irritálóan modoroskodó, és a lehetőségeit rosszul kihasználó sorozatot rejtettek. Nem tudom, hogy egy ilyen kezdés után fel tud-e majd állni a sorozat… mindenesetre jövőre jön a 2. évad, szóval ki fog derülni.
6/10
A Londoni rémtörténetek teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán