George Clooney úgy döntött, itt az ideje másik korba helyezve újraéleszteni az Ocean's trilógiát. Csak sajnos nem az első rész eredetiségéhez és cool stílusához tért vissza, hanem a harmadik rész üres, utánérzéses sztárparádéját emelte még alacsonyabb szintre. Pedig a történet sokkal többet érdemelt volna ennél. A nácik kedvenc hobbija a könyvégetésen kívül a műkincsek saját hatáskörbe vonása volt. És a háború végén nem akarták, hogy a győztesek kezébe kerüljenek, ezért elrejtették őket. De a szövetségeseket sem kellett félteni, nem katonákból, hanem művészeti szakemberekből szerveztek csapatot, akinek az volt a feladatuk, hogy megkeressék a műkincseket. Az ő igaz történetük ihlette meg Clooney-t, és  az előző, komolyabb filmjei alapján talán jogos elvárás volt, hogy egy izgalmas alkotás kerekedik belőle. Nem így történt sajnos.

A megszállt Párizsban egy náci főtiszt az elkobzott műkincsekben gyönyörködik, és ügyet sem vet a háttérben meghúzódó szürke tisztviselőre, Claire Simone-ra (Cate Blanchett). Nagy hibát követett el, hiszen az ő segítségével próbálják kimenteni a kincseket a nácik karmaiból a francia ellenállók. Sajnos nem járnak sikerrel, ráadásul Claire öccse is meghal. Mindeközben egy amerikai professzor, Frank Stokes (George Clooney személyesen) vezetésével összeáll a nem éppen elit katonákból, de jó szakemberekből álló művészeti mentőcsapat. Először nem igazán veszik komolyan a háborút, de két társuk elvesztése mindent megváltoztat: immár személyes üggyé válik, hogy bebizonyítsák, volt értelme a haláluknak. És ezzel kezdetét veszi az igazi kutatás a műkincsek után...

Volt egy jó történet, sztárgárda (bár az Ocean's filmekhez képest kicsit B-listás, de a tehetséggel nem volt gond), George Clooney egészen jó filmeket rendezett mostanában, épkézláb forgatókönyv hiányában mégis egy maximum hétvégi tévématinénak elmenő alkotás született. Nem volt elég ütős a kezdés, nem igazán sikerült felkelteni a figyelmet a történet iránt, utána pedig nagyon ismerős képsorokon követhettük figyelemmel a cimborák összehozását, némi viccelődés és egy kis alapkiképzés után indulhatott volna a buli. De nem indult. Kliséhalmaz fordulatok követték egymást, egyszer sem sikerült meglepődnöm, ahogy kimondták az első mondatot, már tudtam, mi lesz a következő. Volt néhány vicces jelenet, egyszer-kétszer elnevettem magam, de ennyi. A történet össze-vissza bolyong, nem áll össze egésszé. 

A karakterek rémesen sablonosak, nem sikerül megkedvelnünk őket, ezért nem tud igazán megrázni a két bajtárs halála sem. Hiába a remek színészi alakítások, az üres jeleneteket még ők sem tudták igazán élettel megtölteni, bár akadt egy-két szép pillanat, de ettől még maradt a dögunalom és a mérgelődés: ennyi pénzt és tehetséget elvesztegetni egy teljesen felejthető film miatt, ez nagyon szomorú.

A színészekre nem lehetett panasz: Cate Blanchett természetesen kitűnően alakította a szerepét (én szinkronnal láttam a moziban, de biztos vagyok benne, hogy eredetiben kiváló francia akcentussal mondta a szövegét), tökéletesen hozta a karaktert. Bill Murray vitte a show-t, Jean Dujardin a fogpasztamosolyon túl  szép pillanatokat szerzett nekünk, Matt Damon szokás szerint közepes volt, John Goodman vicces volt, amikor kellett, és drámai, amikor erre volt szükség, Dimitri Leonidasról megtudtuk, hogy létezik és tehetséges, Hugh Bonneville jó volt, George Clooney-nak sikerült teljesen felejthetővé rendeznie saját magát.

Nem hiányzott a kettőnk kis történetéből ez a fiaskó, George, sok időbe telt, amíg elhittem neked, hogy nem egy közepes bájgúnár vagy, hanem figyelemreméltó rendező és producer. De úgy látszik, a saját imázsodtól nem tudsz megszabadulni, időnként muszáj valamilyen cool (nak tűnő) filmet is összedobnod, pedig erre egyrészt már nincs szükséged, másrészt pedig ,ahogy önironikusan megjegyezted magadról egy jelenetben: öregszel, és már nem elég egy jó kamerabeállítás, és a legendás csibészes mosoly. Ez most nem jött be, nem baj, belefér, várjuk a következő rendezést.

Üres sztárparádé, közepes film - ez harmatgyenge George Clooneytól.

6/10