"Minek kell ezt remake-elni?" "Úgyis szar lesz, az elsőnek a nyomába sem érhet." Zárjuk be egy kicsit a modoros blogot, mert bizony Robotzsaru brutálisan kiütötte 27 évvel ezelőtti megtestesülését. Önmagában nézve pedig az átlagnál intelligensebb, de "csúnyább" filmet kaptunk, amibe egyébként nagyon nem lehet belekötni. Azonban, ha 27 év múlva remake-elik ezt a produkciót, nem hogy nem fogunk ágálni ellene, de még talán emlékezni sem fogunk rá.

Alex Murphy (Joel Kinnaman) egy jóravaló nyomozó a detroiti rendőrségnél, akinek minden vágya, hogy elkapja a város legnagyobb drogbáróját. Ennek a szóban forgó drogbáró annyira nem örül, úgyhogy jól megmerényli nyomozónkat. Murphynek azonban szerencséje van, ugyanis a robotokat fejlesztő Omnicorp igazgatója (Michael Keaton) éppen azon töri a fejét, hogy a közel-keletieket regulázó harci robotjait hogyan hozhatná belföldre a tiltó törvények ellenére. A megoldás pedig egy ember-gép hibrid, amellyel Murphy egy új testet, az Omnicorp robotja pedig emberi tulajdonságokat kaphat. Legalábbis ez az eredeti terv...

José Padilha nem hazudtolta meg magát, bár hivatalosan semmi köze a forgatókönyvhöz, nem nehéz felfedezni filmjében a rendőri és a politikai korrupcióval, illetve az amerikai birodalmi politikával szemben érzett gyűlöletét, csak úgy, mint az Elit halálosztókban. De mesél még a forgatókönyv nekünk ember és gép összekeveredéséről, a felelőtlen vállalatokról, persze mindezt egy blockbuster mélységeiben tessék elképzelni. Mellé pedig van akció is van bőven, ilyen szemmel nézve tehát tulajdonképpen a szkript minőségi munka, főleg, ha azt vesszük, hogy alapvetően mégsem egy művészi igénnyel készült alkotásról van szó. Valamennyit azért ront az értékelésemen, hogy a filmnek igazából nincs íve és a "nagy" finálé eléggé csalódást keltő. De tagadhatatlan, hogy Joshua Zetumer munkája ezerszer komplexebb, logikusabb és mélyebb, mint az eredeti, amely alapján dolgozott.

Azonban más szempontból is szöges ellentéte ez a mű az eredetijének, mégpedig azért, mert Padilha tulajdonképpen megbukik rendezőként. Az elsőt leszámítva akciójeleneteinek nincs semmilyen karaktere, Lula Carvalho operatőrrel együtt egyszerűen nem tudnak felnőni egy blockbusterhez. Amellett, hogy a legtöbb zúzásból hiányzik a hangulat és a koreográfia, a kézikamerás, sokszor fókuszálatlan képek bántóan rosszul mutatnak a nagy vásznon. (Kézikamerázás alatt nem az Elysium idegesítő rángatására tessék gondolni, egyszerűen csak amatőr hatást kelt a fényképezés sok helyen.) Szóval Padilha nem szállít nekünk semmi olyan emlékezetes vagy később is felidézhető momentumot, amiben Paul Verhoeven rendezése minden amatörizmusa ellenére is bővelkedett annak idején.

Legalább a színészek jól helytálltak (a követelményekhez képest, Oscar-díjas alakításra azért ne számítson senki), bár Joel Kinnamannek nagy szerencséje volt ezzel a szereppel, robotikus játékát nem hiszem, hogy máshol tudta volna kamatoztatni. (Pozitív leszek: a casting volt jó.) Az 1987-es stáb ripacskodása helyett pedig kifejezetten felüdülés Gary Oldmant vagy Samuel L. Jacksont nézni.

Korrekt és szórakoztató film tehát a végeredmény, de sok szempontból annyira jellegtelen és felejthető, hogy hiába hibátlan más aspektusaiban, nem tudom nagyra tartani. Nem csoda, hogy februárban jelent meg, amikor a havi egy versenytárs nem jelenthet rá komoly veszélyt, de miután ebben az időszakban tényleg nem lesz sok minőségi film, 2 óra kikapcsolódás céljából szerintem bárki nyugodtan ráfanyalodhat.

7,5/10