Nincs annál rosszabb, mint amikor az ember rádöbben, hogy mennyire üres és értéktelen életet él. Pláne, amikor élete vége felé jut erre a felismerésre, amikor már nem nagyon van esély és mód a változtatásra. Ilyenkor két dolgot lehet tenni: vagy beleőrül abba, hogy teljesen értelmetlen volt a léte, vagy pedig szelíd mosollyal tudomásul veszi a helyzetet, és megpróbál jó képet vágni hozzá. A legjobb külföldi film Oscar díjára jelölt alkotás főszereplője az utóbbit választja, miközben mi kapunk egy jó kis mozit. 

Ultrabrutál bulival indul a cselekmény. Simán elmenne videoklipnek a látvány, a fiatal és az idősebb korosztály igen agyeldobósan mulat egy római megapartin. Aztán egyszer csak feltűnik egy idősebb, joviális úr, aki nem kicsit tűnik ki a tömegből a kívülállásával. Ő Jep Gambardella (Toni Servillo) 65 éves író, aki 40 évvel ezelőtt írt egy nagy sikerű könyvet, azóta igazából nem csinál semmit, éjjel bulizik, nappal pedig készül az estére. Ugyanazokkal az emberekkel fut össze a legkülönbözőbb társasági eseményeken, teljesen értelmetlen dolgokról fecsegnek, teljesen értéktelen dolgokkal foglalkoznak. Ez bizony maga a nihil, és amikor Jep próbál a helyzet mélyére ásni, bizony nem talál mást, csak ürességet...

Lenyűgöző a film látványvilága, gyönyörűek a képek, és a legnagyobb erénye az, hogy bár az ürességről szól, mégis tartalmasan teszi. Nem kicsit hajaz Az édes életre, de abszolút mai hangon szól a mai római társadalom felszínességéről. Habár egy idő után nagyon idegesítő, hogy folyamatosan fecsegnek a szereplők, mégis összességében egy nagyon szép lírai filmről van szó. Elkeserítő látni, milyen értelmetlen az élet, amit a Jep-et körülvevő emberek élnek, miközben azt gondolják magukról, hogy ők értékesek és tartalmasan telnek a napjaik. Jep sem különb náluk, de ő legalább nem látja magát másnak, mint amilyen a valóságban. 

Az operatőri és vágói munka tökéletes, a jelenetek szépek, de nem üresek. Nem könnyű követni a cselekményt - ami valójában nincs is -, ezúttal valóban a képek beszélnek, nem pedig az értéktelen locsi-fecsi, ami áthatja a film minden pillanatát. Túl hosszú a játékidő, nagyon elfárad a néző szeme és lelke a végére, fél órát simán kivághattak volna belőle, A történet íve időnként megtörik, a karakterek nem fejlődnek semmit, de ez a film nem is erről szól, egy állapotot mutat be, a mai  római társadalom életét, és ezt nagyon látványosan teszi. Habár egyetlen jelenetben sincs erőszak, mégis nagyon rosszul tudja érezni magát a néző a megtekintésük közben. Tobzódunk a színekben, szimbólumok sorával találkozunk, látszólag nincs összefüggés a jelenetek között, azonban mégis összeáll az alkotás egy kerek egésszé. Katarzis nincs, csak szomorú nihil, de ettől még jó a film.

Toni Servillo tökéletes alakítást nyújt, minden jelenetben hitelesen mutatja be a kiégett írót, akiben azonban még van annyi erő, hogy kívülről tudja nézni a helyzetét, és bele tud nyugodni a megváltoztathatatlanba. A többi szereplő is nagyon jó, szép karakteralakításoknak lehetünk a tanúi.

Paolo Sorrentino nem félt Fellini árnyékától, bátran mert filmet készíteni az ürességről és felszínességről. Nem vette túl komolyan magát, és éppen ez a könnyedség adta azt a bizonyos pluszt, ami miatt a társadalomkritikai él fogyaszthatóvá válik a néző számára. Mégis inkább képek maradnak meg a filmből, egy-két velős mondaton kívül tényleg nincs érdemi szöveg az alkotásban.

Látványos, egyáltalán nem izgalmas, ugyanakkor nem is üres és felszínes film, érdemes adni neki egy esélyt!

8/10