(Erről az egész klasszikus hétről, illetve a posztok összesítője.)
Sokaknak nem fog tetszeni az, amit most leírok, de úgy gondolom, meg kell osszak veletek egy olyan írást, ami megmutatja, hogy mennyi vélemény, kritikus szemlélet létezik a filmek világában. Azt tudjuk, hogy vannak bebetonozott alapkövek, tiszteletre méltó alkotások, amelyeket a nézők többsége nagyon szeret, és egyöntetűen remekműnek tart. Ilyen Maximus Decimus Meridius története is, a Gladiátor. Biztosan minden kultfilmnek van egy ellenbázisa, még ha kicsi is, Ridley Scott öt Oscar-díjat nyert alkotása esetén én az ellentáborba tartozom, de nem mondom azt, hogy nem értem meg azokat, akik szeretik, később azt is leírom, miért van ez így.
A történet szerintem már mindenkinek ismerős, de azért leírom, mert nagyon releváns a cikk szempontjából. Krisztus után 180 körül Marcus Aurelius római császár uralkodásának végén Maximust, a népszerű hadvezért (Russell Crowe) teszi meg örökösévé erkölcstelen fia, Commodus (Joaquin Phoenix) helyett. Commodus mégis átveszi a hatalmat, kisemmizi és halálra ítéli Maximust, aki megmenekül, ám eladják gladiátornak. Maximus viszont bosszút akar állni az őt ért sérelmekért, és a birodalom jövőjéért.
A sztori bár egyszerű, Ben Hur-szerű, de sokszor láttunk már ilyet, és önmagában ez még nem lenne gond, főleg mert a történelmi háttér végtelenül izgalmas. A probléma ott van, hogy annak érdekében, hogy a mese végighaladjon ezen a kialakított szálon, a Gladiátor brutálisan ferdít a történelmen. Az igaz, hogy Marcus Aurelius úgy él az emlékezetünkben, mint a Római Birodalom fénykorának utolsó császára, egy igazságos és lelkiismeretes személy. De az, hogy a végakarata szerint ő helyre akarná állítani a köztársaságot, olyannyira elképzelhetetlen és nevetséges, hogy ettől egy olyan ember, aki valaha is kinyitott egy történelemkönyvet, menten a falnak szalad. Fiát pedig Marcus Aurelius évekkel a halála előtt már társuralkodónak tette meg, hezitálásról szó sincs (az már más kérdés, hogy választása szerencsétlen, mert Commodus tényleg kegyetlen és önző volt).
Az ilyen fontos lényegi bázist adó alapokról való füllentések pedig a személyek, és úgy általánosságban a teljes prezentáció hitelességét is aláássák. Bár Richard Harris irgalmatlanul jól fest, mint az öreg uralkodó, a szájába adott mondatok miatt egy szavát sem hisszük. És bár az egyeduralom (burkolt, principátusi forma ugye) és a köztársaság ellentéte egy nagy politikafilozófiai kérdést hoz felszínre, amin el lehet morfondírozni, jó filmet lehetett volna csinálni belőle. Ám az egész kimerül abban, hogy parasztvakító módon főleg a nézőközönségnek célozgatva demagóg kijelentéseket tesznek, a császári egyeduralmi rendszert igazságtalannak bélyegezvén. Ez a kérdéskör ennél olyannyira lényegibb és sarkalatosabb, hogy több figyelmet, ráfordítást és objektivitást igényel. Annak tudatában ez még botrányosabb, hogy a valóságban a birodalom, egyre több harc árán, de még stabil maradhatott, tehát változtatást ez nem indokolt, ráadásul a császári forma pont a polgárháborús időszakból előtörő megoldás volt, úgymond fejlődési szint, pont a belső problémákat kiküszöbölendő (de ebbe most nem mennék részletesen bele).
Ez a sarkítottság, bugyuta egyszerűsítés az egész filmre igaz: vannak a jók, a becsületesek, a köztársaság oldalán állók, és a gonosz egyeduralkodó, aki romlást és pusztulást hoz a gazdag földre, őt le kell győzni, bosszút kell állni az igazságért. Ez a tény egy egyoldalú üzenetként rávetíthető a jelen korra, és ez teljesen ki is lett használva. A végeredmény egy terjengős, modoros, politikailag egyáltalán nem elfogulatlan mű, ahol a párbeszédek egy jelentős hányada mai stílusú, emelkedett, szentimentális locsogás a szabadságról, bizalomról, a szeretetről, hűségről és egyéb idealizált erényekről. Ezeknek az erényeknek a fontosságát nem akarom degradálni, mert (hangsúlyozom) nem ezekkel van a gond. A probléma azzal van, hogy a film egy illogikus összképet kap ez által, egy olyan világot festve, aminek a politikai alapja kamu, ahol egy rabszolgakereskedő is a szíve mélyén jó ember, csak elő kell belőle csalni. Pedig tudjuk, hogy a minket körülvevő világ nem így működik, nem fekete és fehér. Egy olyan hely ez a Gladiátorban felvázolt Imperium Romanum, ahol a film alatt lemészárolnak ezreket, és a végén mégis elhangzik a kérdés, hogy „Megéri Róma egy jó ember életét?”, mintha addig nem haltak volna meg tömegesen.
Az egyetlen jó pont, és jó teljesítmény, amiről valóban nyugodt szívvel lehet kimondani, hogy tisztán pozitív, az az audiovizuális élmény. A harcjelenetek hatalmasak és monumentálisak, már-már félelmetesen. A díszletek, az öltözékek és az épületek szépek és hihetőek, hitelesek, ha kell, ezek is megborzongatnak, például a harcokban arénánál. Frappánsan megfogja a kort, annak atmoszféráját, igényesen tálalva, néha azért rájátszva a kolosszális érzésre (pont mint a Ben Hur, az első ilyen epikus film), Róma esetében például. Azonban a vérességre is rá lehet mondani, hogy kihasználja a néző lehengerlésére (a Colosseumban), de még elnézhető szinten. Kár, hogy a fényes oldalnak a szomorú oldalhoz kell asszisztálnia. Ugyanúgy a színészekkel sincs semmi gond, Richard Harris ugye király, Russel Crowe is hozza a szintet, már többször bizonyította, hogy illik rá a heroikus mindent legyőző hős, hiszünk neki, az átlagnézőnek sem kell megerőltetni magát. Joaquin Phoenix az, akitől egyáltalán nem sajnáljuk az Oscar jelölést, tényleg gyűlöletessé teszi a karakterét. Connie Nielsen pedig teljes lényében hozzátartozik ahhoz a remekül eltalált atmoszférához. A zenét pedig Hans Zimmer szerezte, ami már jelzi, hogy nem nagyon lehet rá panaszunk, nincs is (amúgy van egy rész az elején, a markomannokkal vívott csatánál ahol nagyon hasonlít egy kis betét a Karib-tenger kalózai fő dallamára, Zimmer mind a két film zenéjéhez hozzájárult, szerintem nem véletlen).
Ahogy már az elején is írtam, ettől függetlenül megértem azokat, akik szívükbe fogadták a Gladiátort. Mert az ízléstelenségig szívfacsaró szentimentalizmus, a pátosz, az erények, a lehengerlő látvány minden hazugságot és a mögöttük rejlő ürességet elnézve valóban szerethető képet adhat az egyszeri néző számára (hasonlatos ehhez a Titanic, Rettenthetetlen vagy az Avatar). Nehéz kivonni magunkat a hatása alól. De amíg az a feloldhatatlan ellentmondás, ami a harctéren és az arénában folyó brutalitás (akár Maximus keze által) és a feddhetetlen erkölcsi értékek villogtatása között van a filmben, és amíg egy szereplő elmond egy monológot a szabadságról ám utána máris véres kalandokért kiált, illetve amíg a problémák a befogadóval együtt való fejtegetése helyett készen kapott gondolatok árasztják el az embert, addig a Gladiátor nem több egy szerethető üzenetnél, szép atmoszféránál, és élvezetesen elénk tárt birodalomnál, ami taszítóvá válik a megvalósítástól.
Ez az ellentétezés Ridley Scottnál is fellelhető, aki a Szárnyas fejvadász után képes volt összehozni egy G.I. Jane-t, és profin, betéve ismeri az Oscarra elkészítendő nyálas film receptjét.
4,5/10