Shakespeare Hamletje tipikus bealvós kötelező olvasmány. A nagy monológ természetesen fantasztikus, de egyébként nem túl sok minden történik: van nekünk egy nem kicsit depressziós dán királyfink, akinek apukáját az anyukája és új férje eltették láb alól, ő pedig több felvonáson keresztül az élet értelmén töpreng, látványosan szenved, aztán persze véres véget érnek az események. Mindig csak a királydráma, nem lehetne kicsit érthetőbben előadni a történet folyását?

Blaszfémia lenne, amit felvetettem? Miért, talán nem lehet átértelmezni a klasszikusokat? Dehogynem lehet, Csak kell hozzá nem kevés bátorság, pimaszság, és persze íráskészség. És egy kis zsenialitás. Ritkán áll ez így össze, de ha igen, akkor abból nagyon jó dolognak kell születnie. Tom Stoppard első és egyetlen filmes rendezése ilyen, melyet a velencei filmfesztivál nagydíja is mutat. Talán mondanom sem kell, hogy az író saját színdarabjából adaptálta a Hamlet-parafázis forgatókönyvét.

Rosencrantz  (Gary Oldman) és Guildenstern (Tim Roth) az eredeti darabban abszolút mellékszereplők, tipikus kisemberek. Egy zseniális csavarral ők lesznek a film főszereplői, amin ők lepődnek meg a legjobban. A film elején éppen egy üzenetet visznek, ámde találkoznak egy színjátszó csoporttal, és hirtelen a Hamlet kellős közepén találják magukat. Csak kapkodják a fejüket a nézőkkel együtt, nem értenek semmit, vég nélküli szócsatákat vívnak fontos és lényegtelen kérdésekről, kockáznak, hallgatóznak, próbálják követni a nagyurak drámáját. Színház a színházban, azaz színház a filmen, a klasszikus mondatok egy másik aspektusba helyezve teljesen más értelmet kapnak. Azonban az események lassan, de biztosan haladnak a szomorú vég felé...

Elég döcögősen indul a film, aztán hirtelen ott találjuk magunkat az események sodrában, szurkolunk a két főszereplőnek, hogy valahogy ússzák meg az elkerülhetetlen halált, és velük együtt próbáljuk megérteni, mi is történik a dán királyi udvarban. Ármány, szerelem, intrika, sorskérdések. Na lám, de hát ez a darab nem is unalmas, hanem izgalmas, életszagú, sodró lendületű. Döbbenten néztem az ismert szavakat teljesen kifacsarva, új, friss szemléletben tálalva. Nálam nagyobb Shakespeare sznob nem nagyon van a Földön, de ezt a filmet egyszerűen imádtam! A királydráma szövegéből gyakorlatilag egy dramedyt írt Stoppard, és miközben jól szórakozunk, nagyon komolyan elgondolkodunk azon, hogy mi az élet értelme. És nem azért, mert kötelező, hanem azért, mert olyan hangulatot teremt a film, hogy egyszerűen muszáj eltöprengenünk a saját kis életünkön.

A zseniális forgatókönyv és a kiváló színészi alakítások elfedik a film kisebb gyengeségeit: van néhány üresjárat, felesleges jelenet, időnként véglegesen elveszítjük a fonalat, a vége felé kicsit elfogy a szufla, de ez nem akadályoz meg bennünket abban, hogy ne tudjuk levenni a szemünket a képernyőről.

A két főszereplő, Gary Oldman és Tim Roth nagyon fiatalok voltak még a film készítésekor, ennek ellenére erős az alakításuk, tökéletesen bemutatják a semmit sem értő kisembert. Csetlenek-botlanak, összevesznek, kibékülnek,sodródnak az életükben, tágra nyitott szemmel csodálkoznak rá az őket körülvevő világra. Mindketten jól játszanak, azonban Gary Oldman már akkor is egy klasszissal jobb volt. Nem mossa le Roth a vászonról, de sokkal szuggesztívebb, kidolgozottabb az alakítása, több színt mutat meg nagyon jól megírt karakteréből. De mégsem ő a legjobb a filmben, hanem Richard Dreyfuss, aki azt a hálás feladatot kapta, hogy színészt játszhatott. Élt is a lehetőséggel, élmény látni ahogyan ripacskodik, ha kell, a nézők kegyéért.

Tom Stoppard nagyon jó, de közel sem tökéletes filmet készített. Nem sikerült maradéktalanul filmre álmodni a színdarabot, sokszor túlságosan színpadias maradt, nem került kihasználásra a másik médium által nyújtott technikai lehetőség, de ezzel együtt egy szórakoztató, nézőbarát Shakespeare átírat került a vászonra, ami nagyon is közel tudja hozni az elvont drámát a mindennapokhoz.

Egy klasszikus dráma ma már szintén klasszikus feldolgozása, kötelező darab!

8/10