Dani legutóbbi negatív kritikája után most jöjjön az Én jóval pozitívabb hangulatú véleményem a filmről.

Nicolas Winding Refn neve az emberek egy jó részének csupán a két éve bemutatott Drive-ot jelenti, hiszen a dán rendezőzseni kétségkívül azzal a filmmel került fel a legtöbb mozinéző térképére. Nem csoda hát, hogy a Drive után az újra Goslinggal forgató rendezőtől ismét valami hasonló neo-noir feelingű filmet várt a publikum, azonban az már inkább meglepő, hogy a Csak Isten bocsáthat meg jóval másabb film lett, mint elismert elődje.

Julian (Ryan Gosling) testvérével boksziskolát működtet Bankokban; az intézménnyel palástolja drogügyeit. Azonban mikor bátyját bosszúból meggyilkolják, Julian anyja nyomására szintén vendettát esküszik, és vérgőzös akciót indít a város legmélyebb és legsötétebb bugyraiba, hogy megtalálja és megölje testvére gyilkosát.

A Csak Isten bocsáthat meg sokak nézhetetlen produkciónak tituálták, vélhetően a Drive keltette elvárások miatt, valamint az a tény is közrejátszhatott, hogy a filmet inkább érezni, mintsem érteni kell. Az alkotás ugyanis a rendkívül keményvonalas művészfilmek sorát erősíti, azokét, amelyek története csupán egy alibi a belső mondanivaló oltárán. Refn ezúttal – talán túlzottan is – művészi eszközökkel és a nyers brutalitás látszólagos öncélúságával mutatja be az emberi lélek és természet legsötétebb rétegeit.

A film nem lenne az, ami, ha az operatőri munkát nem egy olyan zseni vállalja magára, mint Larry Smith. Smith már a Bronsonnál is megmutatta, hogy a színek és fények beállításával tűéles atmoszférát tud varázsolni, ezúttal is hasonlóan cselekedik, sőt, Refn korábbi művéhez képest itt jó sok lapáttal rátesz a teljesítményére, és a neonfényes, véres képekkel olyan sötét hangulatot teremt a filmnek, amit az idei év egyik darabja sem tud megugrani eddig. A nagyszerű atmoszféra-magot már csak tetőzik az ismét zseniális munkát végzett Cliff Martinez zeneszerző munkái, aki elektromos zenéit és hanghatásait ismét jól alkalmazza.

Felesleges volna Gosling egyszerű játékáról, a papírvékony történetről vagy a karakterek kibontatlanságáról beszélni, hisz Refn műve sokkal többet próbál átadni egy bosszúsztorinál; látomásaival, naturalista vérengzéseivel és a nagyszerű operatőri munkával az emberi lélek legsötétebb útjaira szeretne vezetni . Ugyanakkor üröm az örömben, hogy néha valóban túl mesterkélten művészi útra terelődik és elveti a súlykot. A film ennek ellenére az idei év egyik legjobb darabja, amely mély hangulatával és egyedi hangvételű megváltástörténetével bennem hatalmas nyomot hagyott.

8/10