Talán még Django-ra írta egy kritikus nagyon frappánsan, hogy "Tarantino két és fél órás maszturbációja". Nicholas Winding Refn legújabb művét végignézve valami egészen hasonló jutott az eszembe, ugyanis a dán úriember sok tekintetben annyira alacsonyra tette a mércét, hogy meg vagyok győződve róla, ezen a filmen ő szórakozott a legjobban.

Julian (Ryan Gosling) egy boxklubot üzemeltet Bangkokban, mellékesként pedig drogot terít bátyjával. Aki egy nap megerőszakol és megöl egy lányt, legnagyobb szerencsétlenségére azonban egy önbíráskodó rendőrparancsnokkal fut össze, aki kíméletlenül megtorolja az esetet. Ezzel viszont magára vonja Julian, illetve a városba érkező édesanyja (Kristin Scott Thomas) haragját, és tulajdonképpen egy olyan bosszúsztorit kapunk, ami egyáltalán nem az igazságszolgáltatásról szól.

Könnyen kitalálható, hogy az nem lehet egy komplex és részletes forgatókönyv, amiből Winding Refn is csak egy másfél órás játékidőt tud kihozni. Semmi kétség, ezúttal a Drive sablonos szkriptjét is sikerül alulmúlni, többek között egy olyan főszereplővel, akiről semmit nem tudunk meg, homályos motivációkkal, és ebből kifolyólag teljesen bevezetetlen eseményekkel. Pedig rengeteg elképzelés lett volna a visszájára fordított bosszútörténetben, viszont ezen lehetőségek nagy része csírájában el van fojtva: annyira kidolgozatlan, mintha egy treatment-ből forgatták volna le a filmet. 

De szerencsére rendezőnk saját hajánál fogva kihúzza magát a mocsárból: a lyukak betömködésére ott van neki Ryan "Pókerarc" Gosling, az elektronikus zenébe halkuló jelenetek sora, a teljesen természetes jelleggel ábrázolt brutalitás, és a belassult szereplőket hasonló módon csigatempóban követő kamera. (Olyannyira, hogy még a film egyetlen üldözése is egy kényelmes reggeli kocogás tempóját veszi fel.) Néha még úgy is tűnik az egész, mintha a rendezőnek teljesen irreleváns lenne a történet, és inkább csak elő akarná adni magát. 

A kevés pozitívum között tudom említeni a remek fényképezést, ami tényleg ad egy jól behatárolható és élvezetes stílust a filmnek, illetve Kristin Scott Thomas jelenléte is rendre felkavarja az állóvizet, hála a színésznő remek munkájának. És a pozitívumoki közé tartozik még ezen kívül mindaz a tartalom, azok a karakterfejlődések, fordulatok, amelyek akár működhettek is volna, ha Winding Refn szán rájuk egy kis időt és odafigyelést. 

Azonban a rendező rövid úton eljutott oda, hogy már csak önmagát ismétli. Így ennek az alkotásnak csak stílusa van, azonban hangulata, forgatókönyve, és legfőképp értelme nincs. Bár lehet, hogy csak egy normális forgatókönyv hiányzott neki, jelen esetben egy olyan, amit nem ő írt.

5,5/10