Az előző évben hatalmas élmény volt számomra a National Theatre Live Frankenstein előadása Benedict Cumbebatch-el és Johnny Lee Millerrel, Danny Boyle rendezésében.

A National Theatre Live keretében angol színházi előadásokat vesznek fel, és játszanak le mozikban. Izgalmas kísérlet ez a színház és a film keresztezésére, a két műfaj nagyon jól tudja segíteni egymást, azonban ez csak abban az esetben igaz, ha a színdarab és a szereplők nagyon jók. Ellenkező esetben nagyon el tudja rontani a néző  estéjét, hiszen a film felerősíti a színházi előadás hibáit.

Sajnos ezt már én is tapasztalatból tudom. A Frankenstein előadás után lelkesen belevetettem magam a "színház a moziban" projektbe, azonban súlyos csalódások értek: Shakespeare születésnapját stílszerűen a Globe Színházból közvetített Shakespeare vígjátékkal ünnepeltem, azonban a várt csoda elmaradt. Egy teljesen közepes előadást láttam, teljesen közepes színészekkel, nagyon erős túlzással olyan volt, mintha egy nagy tévéképernyőn néztem volna egy színházi felvételt, semmi pluszt nem adott, dühöngtem rendesen. De nem vagyok feladós típus, ezért elmentem a National Theatre Live következő előadására, amely annyira nem kötött le, hogy nemes egyszerűséggel eljöttem a szünetben. A tapasztalatokból okulva azt mondom, az angol nyelv gyakorlására mindenképpen nagyon jók ezek az előadások (Shakespeare szöveg eredetiben - angol színpadi dikció, mi kell még?), azonban nagyon meg kell nézni, hogy ki a főszereplő, és milyen darabról van szó. A következő évadtól én így fogok eljárni, remélem, elhozzák hozzánk a Coriolanust Tom Hiddlestone-al, valamint  a Hadak útjánt (a filmről a véleményem itt) , és az előzetesben láttam egy izgalmasnak ígérkező Othello - feldolgozást, valamint a Machbetet Kenneth Branagh-val. 

Azonban minden rossz tapasztalatom ellenére sem gondolkodtam egyetlen percet sem azon, hogy elmenjek-e a The Audience Londonból élőben közvetített előadására, egyrészt azért, mert ódákat zengtek a kritikusok az előadásról, másrészt pedig a főszereplő személye garancia volt a minőségre. Helen Mirren alakítása Oscar-díjat ért a A királynőben, kiváló színésznőről van szó, aki rengeteg színpadi szakmai elismerést nyert el pályája során. 

A színdarab témájának kiválasztásánál sem bíztak semmit a véletlenre: Helen Mirrent mindenki Erzsébet királynőként ismerte meg, most színpadon is eljátszhatta az uralkodót, Sztár főszereplő, mindenkit érdeklő téma, biztos a siker. Ha jó a színdarab. Peter Morgan írta A királynő forgatókönyvét (és a Frost/Nixonét, valamint  Az utolsó skót királyét is), színdarabok terén sem kezdő, tehát ez a veszélyforrás is pipa.

Vagyis minden adott volt egy különleges estére. És valóban fantasztikusan sikerült az előadás!

Az élő színházi közvetítés miatt volt némi időbeli csúszás, de ez senkit sem érdekelt, izgatott zajongás töltötte be a nézőteret, pontosan olyan, mint ami egy jónak ígérkező színházi előadás előtt. Aztán végre elkezdődött az előadás, szinte varázsütésre csend lett, mindenki kíváncsian nézte a mozivásznat.

A színdarab címe arra utal, hogy a királynő minden kedden magánkihallgatáson fogadta a miniszterelnököt a Buckingham - palota egyik szobájában. Itt megbeszélték az ország heti aktuális ügyeit. 60 éves uralkodása alatt a királynő több, mint 10 miniszterelnököt "fogyasztott el", Churchilltől Cameronig. 

A darab okosan a királynő és a miniszterelnökök közötti emberi kapcsolatra koncentrál. Az egymás közötti viszony az uralkodó és a kormányfők közötti párbeszédekből derül ki, Láthatjuk a fiatal Erzsébetet, amint kissé megszeppenten vesz részt első audenciáján Churchillel, és a már idős, bölcs Erzsébetet, amint a fiatal Cameront okosan terelgeti. 

Teljes élettörténetet látunk tehát, és Helen Mirren színészi nagyságát mutatja, hogy teljesen hitelesen játssza mint a fiatal, mind az idős uralkodót. Nem kronológiai sorrendben haladunk, azonban ez nem zavaró, hiszen nagyon jók a dramaturgiai átkötések.

A szöveg frenetikus, kedvesen fricskázza az összes miniszterelnököt, sőt a királynőt sem kíméli. Megismerhetjük a politikusok és a uralkodó emberi gyengeségeit, az őket mozgató érzelmi szálakat, a karaktervezetés és a jellemfejlődés tökéletes. A darab megtalálja a kényes egyensúlyt a közönség szórakoztatása és mélyebb mondanivaló között, minőségi bulvárdarabot láthatunk, mely a humort sem nélkülözi. A szöveg hátránya az, hogy csak az érti teljesen a poénokat, aki képben van a brit történelem utóbbi 60 évéből, és a miniszterelnököket is ismeri. Nekem történelembolondként és Anglia-mániásként nem voltak gondjaim, azonban sajnos jó néhányan sokszor értetlenül ültek a nézőtéren. Ettől függetlenül a darab mindenki számára élvezhető, kár kihagyni az életünkből. Az alapvetően kiváló színdarabról azonban azt kell mondanom, hogy a karakterek időnként nem elég mélyek, az író szerencséjére a kiváló színészi alakításoknak köszönhetően ez nem feltűnő. A darab vége azonban elnagyolt lett, nekem hiányzott egy frappáns, elgondolkodtató zárókép. 

A színészekről kizárólag felső fokon tudok beszélni. Helen Mirren egy csoda, teljesen illúziót keltően formálja meg a színpadon mind a 20 éves, mind a 70 éves uralkodót (a színésznő egyébként 68 éves!), mindezt alapvetően színészi eszközökkel (bár természetesen csodálatos kosztümök állnak a rendelkezésére). Az emberábrázolás tökéletes, teljes mértékben uralja a színpadot, kezében tartja a közönséget. Ritka szép színészi alakítást láthattunk tőle, élmény volt nézni. A miniszterelnököket megformáló színészek is egytől-egyig ragyogó alakítást nyújtottak, a Margaret Thatchert alakító Haydn Gwynne játéka azonban kiragyog a többiek közül, közös jeleneteik Mirrennel az előadás legjobb pillanatai.

A rendezéssel én nem vagyok teljes mértéken elégedett. Stephen Daldry alapvetően nagyon jól összefogta az előadást, mégis azt gondolom, hogy Mirren színészi rutinja erősen hozzájárult ahhoz, hogy a nézőnek ne legyen hiányérzete. Mert egyébként a jelenetek intenzitása nem egyformán erős, ami nem az író hibája, inkább a rendezőé, továbbá időnként túlságosan zavaró a színpadkép, nem erősíti, hanem gyengíti a mondanivalót.

Ismét csak azt tudom mondani, hogy igenis, nagyon sokat hozzá tud tenni a film eszköztára a színházi előadáshoz, a nézőnek kivételes élményt tud nyújtani, érdemes adni egy esélyt ennek a kevert műfajnak.

Kivételes este volt, köszönöm!