Mit mondott Sir Edmund Hillary, amikor megkérdezték tőle, miért akarja megmászni a Mount Everestet? Az, hogy azért, mert ott van. Mit mondott Erőss Zsolt, amikor súlyos balesete után megkérdezték tőle, hogy mi legyen a lábával? Azt, hogy műlábbal tud majd hegyet mászni, roncsolt lábbal viszont nem, ezért inkább vágják le, és adjanak neki egy jól működő protézist. És tényleg megtanult műlábbal hegyet mászni, és azóta is csodálattal kísérhetjük figyelemmel az újabb csúcsdöntéseket.

Az extrém sportolók nem hétköznapi emberek, mindannyian hihetetlen akaraterővel és kitartással rendelkeznek. Az ő világuk nagyon zárt, kevesen tekinthetnek bele a hétköznapjaikba. Naná, hogy kíváncsian mentem el a hétvégén az Uránia moziban tartott rövidfilm fesztiválra, és már nagyon bánom, hogy csak egy rövid szekcióra tudtam maradni, szívem szerint végignéztem volna az összes filmet.

A rövidfilmeket mindig mostohán kezelik, nem veszik őket túl komolyan, pedig ha jók, tudnak olyan relevatív élményt nyújtani, mint egy nagyfilm. Sűrítve kapjuk bennük az érzelmi dózist, a narráción sok minden múlik, azonban a képi világ az elődleges.

Csak néhány filmet láttam, de nyugodtan mondhatom, hogy a szereplők igazi hősök, akik elsősorban magukat győzik le, feszegetik a saját határaikat, kihozzák magukból a maximumot, szó szerint az életüket kockáztatják, és igen, nekik is vannak rossz napjaik, kétségeik, amiről nem félnek beszélni, mégis túl tudnak lépni a problémákon, és ezért képesek emberfeletti teljesítményre. Mindnyájunknak van mit tanulunk tőlük!

Az általam látott szekcióban nagyon különböző történetekkel ismerkedhettünk meg. Az első film főszereplője Danny MacAskill, a brit triál kerékpáros, akinek lenyűgöző tudása rabul ejtő: Skócia tájain és lepusztult iparvidéken egyaránt minden létező helyen hihetetlen kunsztokat mutat be kerékpárjával, szinte eggyé válik vele.

A második film egy teljesen más helyen játszódik: az első afgán síbajnokságon 2001-ben. Néhány svájci egy kis afgán falu számára rendez síbajnokságot. Nagyon tanulságos nézni, ahogy a falusiak életükben először próbálkoznak a síeléssel, és felfedezik, hogy a háború poklában nem vették észre, milyen természeti kincsek közepette élik mindennapjaikat. A versenyen mindenki nyer: a falusiak az esélyt arra, hogy újra rátaláljanak a hétköznapi örömök nyújtotta békére, a svájciak pedig örülnek, hogy segíthettek ebben, mi pedig örülünk, hogy láthattuk ezt a szívmelengető kisfilmet (és nagyon drukkoltunk, hogy a falusiak célba érjenek..)

A harmadik film volt a leglenyűgözőbb technikai szempontból. A  kanadai Sziklás hegység gyönyörű tájain járhattunk, egy egyedi technikának köszönhetően úgy érezhettük magunkat, mint az első felfedező, aki végigjárhatta ezt a csodálatos tájat. A vad, érintetlen természetet látva nem lehet nem arra gondolni, hogy mit is keresünk mi a városban? És szomorúan arra a következtetésre jutunk, hogy bizony nagyon elpuhultak vagyunk, valószínűleg hosszú távon nem tudnánk életben maradni ezen az ősi földön a civilizáció vívmányai nélkül.

A negyedik filmben megismerkedhettünk Alex Honnolddal, aki 18 óra, 50 perc alatt mászta meg a Yosemite három legendás sziklafalát. Ilyet még senki sem csinált előtte. Összesen 18 órára és 50 percre volt szüksége ahhoz, hogy szólóban, mindenfajta biztosítás nélkül megmássza a Mt. Watkins, az El Capitan és a Half Dome gigantikus sziklafalait. Túlzás nélkül mondhatom, hogy az egész nézőtér lélegzetvisszafojtva nézte, és annyira együtt lélegzett a sportolóval, hogy amikor majdnem leesett, óriási felhördülés és ijedt kiáltások hallatszottak. És amikor sikerült, mindenkiből boldog sóhajt szakadt fel. Valami ilyesmi élmény lehet egy nagy stadionban focimeccset nézni..

Ezután pár percre sílécet csatoltunk a lábunkra és siklóernyőt vettünk a hátunkra. A speedriding két fenegyereke, Maxence Cavalade és François Bon a Francia-Alpokban mutatta be nekünk a lélegzetelállító sport szépségét.

Az utolsó film ultrabrutál volt. Egy pakisztáni hegycsúcs meghódításáról szólt, brutális őszinteséggel bemutatva a valóságot: a - 46 fokos hideget, a félelmet, a rettegést, a lavina szörnyűségét, és azt az ürességet, amit akkor éreznek a sportolók, amikor felérnek az áhított csúcsra. A legjobb eszköz ez a film volt annak bemutatására, hogy nem a hegyet kell legyőznünk, hanem saját magunkat, a saját gyengeségeinkkel és félelmeinkkel való szembenézés sokkal nagyobb kihívást jelentenek, mint a természet legyőzése.

Zúgó fejjel jöttem ki a vetítésről, és azóta is folyamatosan arra gondolok, hogy mindennapi harcaink milyen kicsinyesek, és hogy mennyit foglalkozunk lényegtelen dolgokkal, és milyen keveset a tényleg fontosakkal.