A magyar filmekkel eddig valahogy hadilábon álltam. Nem tudom miért, de egyik hazai produktumhoz sem volt igazán hangulatom, de a hungarikum rovatunknak köszönhetően behatóbban kezdtem vizsgálni hazánk filmjeinek krémjét. A Hetedik kör (amely a rovat első alanya volt) igazán meglepett, és kedvet adott a magyar produkciókhoz. Azonban a mai két alanyom igazság szerint ismét elvette a kedvemet.
Womb - Méh
A Wombnak hatalmas elvárásokkal vágtam neki, hisz a stáb igencsak kiemelkedő alakokból áll, elég ha csak Fligeauf Bence (akkor még Benedek) vagy Eva Green nevét emelem ki. A produkcióban az a különleges, hogy hiába magyar a készítők nagy része, a film tulajdonképpen teljesen külföldön forgott, valahol az Északi-tenger térségében. Az alapok tehát meg voltak, viszont elképesztő csalódással kellett felállnom a film után. Ez nem feltétlen azért van, mert egy rossz produktumhoz volt "szerencsém" egyszerűen csak rosszabb volt az, mint amire először számítottam. A legnagyobb hiba a hangulat, pontosabban annak hiánya, vagy tévútra vezetése. A film ugyanis végig rendkívül rideg, és bármennyire szép a fényképezés, ez a alkotás legélesebb koporsószöge. A színek ugyanis fakók, a képek többnyire csendesek, ezért tulajdonképpen egy cseppnyi érzelem sincs a filmben. Pedig kellene lennie, hisz a színészek rendkívül jól adják elő a románcukat, Eva Green és Matt Smith is kielégítően alakít, azonban a hangulat zordsága miatt mégsem éreztem át szenvedélyes kapcsolatukat. A film amúgy technikailag hibátlan, a tájak nagyon szépek, a vágások és a zenék is rendkívül jók, Fligeauf pedig érdekes szimbólumrendszerrel dolgozik. A Womb tehát közel sem rossz film, csak fájó hogy sokkal érzelem teljesebb és átütőbb lehetett volna, ha Fligeaufék nem ragaszkodnak a puritán színekhez.
Fehér tenyér
Szintén nagy reményeim voltak, akárcsak a Womb esetében, de itt még nagyobbat kellett koppannom. A film ugyanis teljességgel képtelen bármilyen érzést is kicsikarni a nézőből, rendkívül távolságtartó és nyers a teljes játékidő alatt. Pedig itt is adottak voltak a lehetőségek, hisz a diktatorikus-sportkiképzés rendkívül jó táptalajt adott volna egy kiüresedett élet megmutatásához, de a rendezés elszúrja az egészet. Bármennyire is játszik jól Hajdú Zoltán Miklós és a gyerekszínészek is, a karakterük megközelíthetetlen perspektívából tálalt, hogy csekély együttérzést sem tudtam tanúsítani a főszereplő Dongóval. Ez pedig hatalmas hiba, hisz ez lett volna a történet magja, erre a szimpátiára épült az egész cselekmény és a produkció mondanivalója is. Közel sem rossz film a Fehér tenyér, csak sajna jellegtelen és átérezhetetlen, de technikailag ez is jónak mondható. Sajnálom ezt a filmet, hisz egy sokkal átérezhetőbb forgatókönyvvel merőben más és jobb lett volna.