Az Ázsia filmművészete című rovatunkban (mint kitalálható) a keleti kontinens jó és rossz filmjeit taglaljuk, mivel az ottani alkotások kultúrájukból adódóan teljesen más színvonalt, és stílust képviselnek.
Vannak olyan filmalkotások, amelyek nyugati ember számára egyszerűen emészthetetlenek. Ezeket az alkotásokat kulturális különbségek miatt nem érthetjük meg. Míg az európai ember az amerikai, illetve az európai filmeket tudja "olvasni" (hogy ezt a csúnya szót használjam), addig az ázsiai vagy dél-amerikai filmekhez nem feltétlenül van meg a kulcsa. Az ilyen nyugati ember számára nehezen emészthető filmeket gyakran újrázzák Hollywoodban, így kiszúrva a szemünket egy-egy fércművel, de természetesen vannak jobban sikerült újrázások.
Van olyan variáció is, miszerint az ázsiai rendező egy érthető, felfogható filmet hoz össze, így nem kell félnie esetleg attól, hogy filmjét újra legyártják, és talán még több emberhez el is jut. Főleg akkor, ha filmjét párját ritkítóan brutálisra rendezi, vagyis: I Saw the Devil.
A történet egy havas szerpentinen kezdődik. Egy pszichopata sorozatgyilkos,Kyung-chul (Choi min-sik) kiszemeli újabb áldozatát, akiről ekkor még nem tudja, hogy mekkora kalamajkát fog okozni számára. Tehát áldozata egy fiatal lány (sorozatgyilkosunknak az a perverziója, hogy fiatal lányokat öl meg, néha kivégzésük előtt még meg is erőszakolja őket), akiről idővel kiderül, hogy édesapja visszavonult rendőrfőkapitány, férje (Lee Byung-hun) pedig a titkosszolgálatnak dolgozik. Miután a lány fejét megtalálják egy közeli folyóban a helyszínelők a család gyászba vonul, a lány férje azonban kegyetlen bosszút forral. Számára nem elég megölnie felesége gyilkosát, hanem folytonos rettegésben akarja tartani. A film első egyharmadában már rá is akad a gyilkosra, akit félholtra ver. Lenyelet vele egy chipet, ami által tudni fogja, hogy áldozata hova megy, illetve hallani, hogy mit csinál. Mikor antihősünk egy csúnya dologra készül, akkor a gyászoló férj megjelenik és egyre kegyetlenebb módon elbánik vele. Azonban tudjuk, hogy ezt nem lehet a végtelenségig csinálni, előbb utóbb bejön egy gikszer...
A történetre egyszerűen nem lehet panasz. Sajátosan ázsiai groteszk története van, amely mindvégig fenntartja az érdeklődést. A film legnagyobb pozitívuma ez, hogy azért a soknak tűnő 141 perc csak úgy repül. Ez persze a rendezésen is múlott. A bizonyos körökben igen népszerű rendezőnek számító Kin Ji-woon kíméletlenül feszesre vette a tempót. A rendezés sem tökéletes azonban, hiszen a mű legnagyobb hibáját az ázsiai direktor követi el, erre majd rátérek.
A filmet számos helyen az Oldboy-jal hasonlítják össze, és ez nem is véletlen. A pszichopatát játszó Choi Min-sik ugyebár anno az Oldboy főszereplőjeként brillírozott. További hasonlóságok, hogy az ominózus első gyilkosságát egy kalapáccsal követi el, ami ugyebár az Oldboy óta reneszánszát éli, emellett mindkét film dél-kóreai bosszúfilm.
A számos hasonlóság ne tévesszen meg azonban senkit. Kim-Ji woon nem akarta meglovagolni Park-Chan-wook Bosszú-trilógiájának sikerét. Míg utóbbi direktor a bosszúfilmjeiben filozofikusan, líraian bánik a témával, így létrehozva művészi darabokat, addig az I Saw the Devil-ben a rendező csontig lecsupaszítja a témát. Nincsenek mély gondolatok művében vagy bármilyen művészi gesztus. Filmje bárki számára követhető és érthető, míg ez a Bosszú-trilógia kapcsán nincsen így.
A színészi játékokra mondhatnám, hogy közepes, de nem mondom. Egy valaki miatt, aki az egész produkciót ellopja. Choi Min-sik számtalanszor bizonyította színészi tehetségét, legalábbis az Oldboy-ban és a Bosszú asszonyában engem már meggyőzött, de itt akkora one man show-t ad elő, hogy fantasztikus. A gyászoló férj szerepében Lee Byung-hun azonban gyenge. A rendező alighanem visszafogta és úgy érzékeltette jellemtorzulását, hogy egy csendes gyilkológép lesz belőle, akit csak a bosszú hajt. Azonban 
mivel alig tudunk róla valamit, így a drámáját nem tudjuk átélni.
Ami a legjobban érdekel mindenkit az a brutalitás ugyebár. Elvégre még is csak ezért tűnt ki az elmúlt évek ázsiai filmtermékei közül. Azt kell mondanom, hogy tényleg nagyon erőszakos film lett. Több olyan jelenet is van, ami a film nézése közbe egyszerűen fizikálisan legyengített, és még ma is kísértenek néha. Persze ne tessék egy akkora zúzdára gondolni, de ami van az meghozza a kívánt hatást.
Sajnos a film legnagyobb hibája is ehhez a ponthoz köthető. A rendező beleesett abba a tipikus hibába, hogy a kevesebb több lett volna. A film második felében feltűnnek a gagyi dolgok, amik sajna néhol kizökkentenek az addigi kiválóan felépített hangulatból. Ez alatt például egy hatásosnak szánt, de összecsapott, blődli jelenetre gondolok.
Az I Saw the Devil már bizonyos körökben kultfilmnek van kikiáltva, amit meg is értek, hiszen sok elemében tetten érhető a kultikusság. Picit azonban csalódott vagyok, ha erre a filmre gondolok. Minden percében lekötött, szórakoztatott, majdnem egy remekmű lett. Sajnos a rendező néhány helyen hitetlenné tette filmjét, ezért valamelyest egy kihagyott ziccernek gondolom munkáját. A rendező be szerette volna mutatni, hogy a bosszú hogyan zülleszt le és tesz emberalattivá. A végén azonban nem érezni katarzist, amit a mű ki szeretett volna váltani. Így egy kiváló bosszú-tanulmány helyett egy pörgős, szórakoztató macska-egér játékot kapunk több liter vérrel megspékelve. A sok negatívum ellenére mégis egy pozitív filmélmény marad, melyet az ember nem felejt, és ez legfőképp Choi Min-sik bámulatos játékának köszönhető.
7/10
