Nem nekem való ez a könyv. Hogy kinek való, arra nem igazán tudnék válaszolni, de szerintem olyanoknak, akik nálam járatosabbak a kínai szépirodalomban, vagy legalábbis otthonosabban érzik magukat benne. És talán azoknak, akik testközelből tapasztalták meg a szocializmust minden fonákságával együtt – én nagyon gyerek voltam még a rendszerváltáskor, úgyhogy semmilyen személyes élményem nincsen arról, ami a kisregény szereplőinek az életét körülveszi. A „mágikus realizmus” címke miatt vettem kézbe a kötetet (messze ez a legkedvesebb irányzatom), de sajnos ez nekem egy nagyon küzdelmes olvasás volt.
Öreg Ding egy erdőgazdaság önjelölt vezetője, akinek az élete bővelkedett eseményekben, és a 60. születésnapja után úgy dönt, megírja élete fő művét, a Gombahatározót. A körülötte lévők sorsa hol összefonódik, hol eltávolodik az övétől; szerelem, árulás, halál, betegség, hatalom és küzdelem, hűség és szeretet rajzolja az életutakat. A történetfüzérben keverednek a valós és csodás elemek, és egy olyan különös világot mutatnak be, amelyben megjelennek a népi hiedelmek, „emberi tulajdonságokkal felruházott állatok, varázslatos és gyilkos gombák.”
A kötet a mágikus realizmus és a szürrealizmus eszközeivel építi fel azt az egyedi világot, amely borzongató és húsba maró, mégis kíváncsivá teszi az olvasót. A fülszöveg azt írja, „a szerző nem szűkölködik a kínai irodalomra jellemző metaforisztikus (sic) stíluselemekben, de közel áll hozzá a szatirikus látásmód is, ez teszi különlegessé a regény hangvételét.” Teljesen egyetértek azzal, hogy nagyon különleges és érdekes a regény, én azonban sajnos az abszurd dolgok közül soknál nem tudtam eldönteni, hogy a szerző ironizál-e, vagy komolyan beszél. A legerősebbnek a hangulatteremtését gondolom, ez azonban nálam sokszor azt eredményezte, hogy nem szívesen olvastam tovább a könyvet (és nem csak az olyan erős jelenetek miatt, mint például az állatkínzós) – az egész történetet áthatja valamiféle nem jó értelemben vett varázslat, ami rossz érzést hagy maga után.
A cselekmény nem mindig halad lineárisan, van, hogy körkörösen visszatérünk egy-egy ponthoz, illetve Öreg Ding emlékei is nagy részt foglalnak el. A csodás és valós elemek keveredése szerintem mintaszerű, se nem sok, se nem kevés, számomra ez volt a legbefogadhatóbb része a regénynek. Az összes többi aspektus viszont sajnos nem talált utat hozzám. A szereplőket nem hogy nem kedveltem meg, kivétel nélkül mindenki taszított. Az egész csapat olyan, mintha A tanúból léptek volna elő (a regény hangulata és az egész cselekménysor is ezt juttatta eszembe), ráadásul itt legtöbbször mindenki a saját hasznát lesi, az emberi kapcsolatok felszínesek és otrombák, és sokszor éreztem azt, hogy valójában ötletük sincs, mit is csinálnak.
Nagyon csalódott vagyok a kiadás miatt is (a borító gyönyörű!). Tele van elírásokkal, és az a baj, hogy engem ez mindig kidob a szövegből, nagyon megtöri az olvasásomat. Ilyenekre gondolok például: „(…) mintha kiszáradt tárgyához hasonlítana a kipárolgásuk.” (Trágyához lesz az.) Sajnos túl sok hasonló maradt a könyvben, ami bosszantó. Kicsit tömény is a szöveg így, hogy a párbeszédek nincsenek külön sorba szedve, de ez stíluseszközként működik, hozzátesz a történet álomszerűségéhez, az események egymásba folyásához. Azt hiszem, leginkább azoknak ajánlanám a kötetet, akik egy olyan egyedi hangulatú regényre vágynak, amely bemutatja, hogy egy zárt, a nagyvilág szeme elől jórészt rejtett közösségben milyen az emberi kapcsolatok dinamikája, hogyan van jelen a pártideológia, és hogyan igyekeznek nemcsak túlélni, hanem boldognak lenni az emberek.
6/10
A kötetet a Geopen Könyvkiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
