Mindig is voltak és lesznek is olyan filmek, melyek meghatározzák egy néző – vagy éppen leendő rajongó – jövőjét. Olyan történetek ezek, melyekkel az ember a kellő időben és helyen találkozik ahhoz, hogy hatással legyen az életére. Hiszem, hogy pont azt a filmet és akkor látjuk, amikor arra nekünk, mint egyénnek szükségünk van. Nem árulok el nagy titkot, ha elárulom. Nekem ilyen volt annak idején a Mátrix első része is. Emlékszem, amikor tizenévesként első alkalommal láttam a napszemüveges kiválasztott történetét a tévében. Akkor még talán a reklám idők rövidebbek voltak és a nappali kényelméből teljesen átjött a moziélmény, mindenféle streaming szolgáltató nélkül. Ez a kor a kétezres évek eleje volt, amikor javában másoltuk a VHS-t és törtük a műsoros DVD lemezeket. Lehet, hogy kicsit elcsépelten hangzik, de Neo történetének első része megváltoztatta az életemet. Ezután a film után elkezdett érdekelni az a szubkultúra, amely a mai Geek társadalom alapjának lehet nevezni. Elmondhatom, a Mátrix miatt vagyok az, aki vagyok. Aztán pár évvel később a mozikba került a folytatás a Mátrix Újratöltve. Ez a film volt az első élőszereplős mozi élményeim egyike. Tisztán emlékszem, hogy egy több napos osztálykirándulás programja volt ez a mozifilm. Igazi örök emlék marad a haverokkal közös mozizás, bár a második részben már akadtak olyan döcögős elemek, amelyek szódával ugyan, de még elmentek. Szerencsére a folytatás hamar érkezett, de legnagyobb sajnálatomra az akkor még zárórésznek szánt harmadik rész, harmat gyenge lett. Meg sem közelítette az első két film szintjét. Azt hittük, ez lesz a Mátrix történetének záró része és egyben legrosszabb része is. Sajnos mind két dologban tévedtünk, hiszen megérkezett a folytatás, mely szépítés nélkül kiérdemelte, hogy a legrosszabb Mátrixnak nevezzük.
Thomas Anderson a hétköznapi emberek életét éli San Francisco-ban. Konditerembe jár, dolgozik, kávézóba jár és egy nő után vágyakozik. Azonban valami nem hagyja nyugodni az elméjét. Érzi, hogy a világgal valami nincsen rendben, valami teljesen másnak kellene történnie, s az sem biztos, hogy ő az, akinek hiszi magát. Terapeutája jól kiismerte az évek alatt, de hősünk legnagyobb sajnálatára kérdéseire válaszok helyett, csak a kék színű gyógyszer jut neki.
Bevallom, egyáltalán nem lelkesedtem, amikor megtudtam folytatás érkezik szeretett filmes univerzumomhoz. Valahogy nem megy mostanában Hollywood-nak ez a régi klasszikusok folytatása dolog. Sajnos számos példa bizonyítja, hogy a megúszós - retróskodás néha azért nem jó húzás. Talán egyetlen előnye az ilyen húsz évvel ezelőtti filmek folytatásának az, hogy az ember szembesülhet önnön halandóságával. Én megdöbbentem, amikor belegondoltam, hogy tizennégy éves suhanc voltam, amikor a Forradalmak a mozikba került. Igazából személy szerint el sem tudtam képzelni, hogyan kerül folytatásra ez a történet, hiszen a két főhős, Neo és Trinity meghalnak a valaha mindent lezáró harmadik részben. Igazából a legnagyobb félelmem az volt, hogy úgy járunk ezzel a filmmel, mint az új Star Wars filmekkel és be kell vallanom utálom, hogy az a különleges képességem, hogy végül mindig igazam van. Ez a szupererő sajnos nem hagyott el a Feltámadások kapcsán sem. A film első három percében szabályosan rettegtem attól, hogy a Warner testvérek, voltak olyan pofátlanok és lenyomnak egy spinoffot a torkomon. Szerencsére hamar kiderült, hogy nem erről van szó, majd pedig meglepő módon elég sokáig nem zökkentem ki a filmnézés élményéből. Talán a nosztalgia faktor az, amely megtartott abban az illúzióban, hogy egy újabb Mátrix filmet nézek, de ahogyan átadtam magam ennek az élménynek, el is kezdett leereszteni ezt a lufi. Hiszen a film látványvilága valami csapnivalóan azt sugallja, hogy ez bizony egy átlagos akció film lesz, amiben nyoma sincs az előzményfilmek művészi zöld szűrővel játszó ábrázolásának. Sajnálatos módon nem csak ez az egyetlen hibája a filmnek.
A történet első fele azzal telik, hogy Neo egyfajta öntudatra ébresztése során ismét rátalál önazonosságára és hozzáfog a feltámadásnak csúfolt vergődéshez. Valahogy az egész film alatt érződik egy beteljesületlen sorsszerűség, amely mindig csak készül megtörténni. Sajnos amolyan kihagyott ziccer érzéssel, rohanunk végig a film cselekményén, hogy aztán ne érkezzünk meg sehova. Tagadhatatlan tény, hogy a film a nosztalgia hangulattal akarta elnyerni a nézők tetszését. Nem vitatom. lesz, aki pont ezért fogja szeretni ezt a filmet. Ezt az érzést erősítik az előző filmekből bevágott, visszaemlékezős jelenetek, melyek ugyan jól működnek, de nem adnak hozzá semmit a nagy egészhez. Ideje lenne már megtanulnia az álomgyárnak, hogy nem képes mindig a nosztalgia elvinni a hátán egy egész filmet. Valahol a film felénél fogalmazódott meg bennem egy felismerés. Ez a rész konkrétan az előző három történet és saját maga paródiája, nyakon öntve egy kis love story-val. Pont ezért ezt a filmet egy percig sem lehet komolyan venni, mint mondjuk anno az első részt. A történetben felbukkanó poénkodós jelenetek pedig annyira rendszeridegenek, hogy ettől az anomáliától még Zion központi gépe is lefagyna. A legrosszabb az egészben az, hogy a Wachowski testvérek legújabb filmje saját magát és önnön emlékét abuzálja meg, mindezt beleépítve a történetbe egy ismert karakter, a Merovingi száján keresztül szó szerint a néző elé köpi. A sors iróniája, hogy pont az a jelenet ér a legtöbbet a filmben, amikor a franciául káromkodó alak feltűnik.
Sajnálatos módon a karakterek és az őket megformáló színészek is részt vesznek a dicső Mátrix örökség sárba tiprásában. A Morpheust újra megformáló, Ahya Abdul-Mateen II. szentségtörést követ el azzal, amit az álmok istenének neve mögé bújó lázadó emlékével tett. A színész által megformált élénk ripacskodó alak teljesen idegen a Mátrix-tól és meg kell mondjam, Ahya színészi játéka is csapnivaló. Fájdalom kimondani, de hasonlóan gyenge teljesítménnyel nem tesz hozzá sok mindent a filmhez a Neot megformáló, Keanu Reeves sem. Gyakorlatilag az emberiség programozott megváltója egy szenilis vénember, aki már nem képes teljesen betölteni a rendeltetését. Kínos volt látni ahogyan Keanu az egész filmben dadogva tiltakozik, jajgat és félelmében a combjait dörzsölgeti. Még szerencse, hogy ott volt Trinity. Az őt megformáló Carrie-Anne Moss zseniális színész, aki Bugs-sal (Jessica Henwick) közösen megmentették a színészgárda becsületét. A film legjobb eleme azonban nem rajtuk múlt. Szerencsére a Mátrix egyik legnagyobb ereje a kényszer folytatás ellenére nem veszett el. A világépítés ebben a részben is a helyén volt. Nekem kifejezetten tetszett a gépek jövőbeli helyzete. Meglepő módon egy reálisan összeomló MI társadalom teljesen hitelessé teszi azt a jövőt, mely Neo után jött. Ezt a gépek közötti konfliktust jó lett volna még jobban kibontani, mert ebben lenne még elmesélnivaló. Az emberiség fejlődése az új kütyük és helyek terén is abszolút hihető és emészthető. Nagyon tetszenek az új hajók, a használt technológiai vívmányok és a telefonfülkék kiiktatása is belefér a fejlődésbe. Hiába kapunk egy remek világbővítést, sok minden válasz nélkül marad a film végén. A történet követve a pár éve annyira divatos hullámot a végső menekülés során egy zavaros feminista irányt vesz azzal, hogy Trinity-t teszi a történések középpontjába, megfosztva ezzel Neot az irányító domináns szerepeitől. Lásd a záró jelenetet az elemző lakásának romjai között, ahol Neo két lépéssel szerelme mögött állva teljesen átadja a gyeplőt párjának.
Akárhonnan is nézem ezt a filmet, a sok csalódás és megrökönyödés közepette jól szórakoztam filmnézés közben, de ez a jó hangulat egy erősen közepes akciófilm hatása, mely nyomokban sem tartalmazza azt, amelyre ma azt mondjuk, ez Mátrixos volt.
6/10
