Lenyűgöző ez a könyv. A narratív struktúrája borzasztó egyedi, és nagyon kell tudni írni ahhoz, hogy ez a forma működjön. Működik – beránt, nem enged. Mindenféle műfaj keveredik benne, néha krimi, néha mágikus realista, néha lélektani regény, miközben úgy mutatja be egy falu, egy kis közösség életét, hogy csak beszélteti a szereplőket. Nekem régóta ez volt a leghumanistább kötet, amit olvastam; rengeteget tud az emberről, és végtelen empátiával fordul felé. A gondolatisága engem nagyon megérintett (a végén potyogtak a könnyeim), és mindenkinek azt tudom tanácsolni, hogy olvassa el. Szerintem az idei év egyik legjobb, legkülönlegesebb könyve.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis falu London mellett. Ebben a faluban mélyen a házak alatt szunnyad a levelekkel borított, vörösfenyőkaros Fogacsán apó, akivel a gyerekeket szokták ijesztgetni. Egy nap Fogacsán felébred, és hallgatni kezdi a falu hangjait, az emberek történeteit szerelemről, halálról, mindennapi apróságokról. Egy kisfiú, Lanny hangja kiragyog a többi közül: varázslattal, mesékkel és csodákkal teli. Fogacsán pedig figyelni kezdi a fiút… „Imádkozzál szépen, és legyél jó, vagy elvisz a halott Fogacsán apó.”

A fülszövegben gyönyörűen és találóan össze van foglalva, miért csodálatos ez a könyv: „Max Porter kisregénye hipnotikus erővel rántja be az olvasót egy olyan világba, ahol szeszélyesen kanyargó zöld indák fonják elválaszthatatlanul össze az apró és a nagy dolgokat, az ősit és az újat, a mítoszt és az életet.” Ennél jobban nem lehet megfogalmazni, miért érdemes elolvasni ezt a kötetet. Van benne valami nagyon ősi erő, miközben tökéletesen modern, a settingtől a cselekményvezetésen keresztül a karakterekig, és mégis körbelengi egyfajta vadság, mint az erdőből hazatérő kutyát.

A könyv főszereplője Lanny, ő maga viszont egyáltalán nem szól az olvasóhoz, mindig más szemén keresztül látjuk: az édesanyja, az édesapja, Pete és Fogacsán apó gondolatait olvassuk. Az, hogy Lanny ennyire élő, lélegző, varázslatos, az álom és a valóság, a múlt, a jövő és a jelen között létező fiúvá válik az olvasó előtt, ezeknek a szereplőknek köszönhető. És miközben megismerjük Lannyt, azokhoz is közel kerülünk, akik róla beszélnek. Nagyon különleges ez a karakterépítési technika, és hatalmas nyelvi tudatosságot igényel: a szereplők egy-egy szóválasztása, a használt kifejezések talán ugyanolyan súllyal jellemzik őket, mint a cselekedeteik és a gondolataik.

A kötet narrációja elképesztő: a három rész közül az elsőben a négy nézőpontkaraktert halljuk (illetve a falu hangjait, Fogacsán apón keresztül, ami hihetetlen érdekes), a másodikban viszont a falu hangjai belekeverednek a nézőpontkarakterek hangjai közé, ráadásul jelölve sincs, hogy mikor kit hallunk, mégis összeáll a narratíva – ez szerintem hatalmas írói bravúr. A harmadik rész a legmisztikusabb, egyben a legmeghatóbb és legizgalmasabb, én tűkön ültem, és ha nem ez lett volna a vége, borzasztó csalódott és elkeseredett lettem volna (bár sejtem, hogy sokaknak pont ez a befejezés és ez a feloldás nem fog tetszeni). Az elképzelt befejezések közül is lehet válogatni, ami megint csak remek ötlet, az író ráadásul a végén még megtoldja az egészet; a befejezést is be lehet fejezni.

A technikai egyediség mellett a kötet a mondanivalóját is gyönyörűen adja át: Max Porter rengeteget tud az emberi természetről, a szeretet formáiról, az emberi kapcsolatok működéséről. A megfigyelései pontosak, és nem szépítget semmit; lemeztelenedik a lélek, mindenkinek vannak élei, nincs cukormáz, csak a valóság, a maga karcosságában. És én ezt a karcosságot mindennél jobban szeretem. Zöldfácska Lanny története különleges, gyönyörű, élettel teli és varázslatos, ráadásul a kötet kiadása is csodálatos, szépen illik az ember kezébe (és a borítón ott a fiú, elképesztő). Én mindenkinek ajánlom, és biztos, hogy még újra fogom olvasni. „Mit gondolsz, melyik kitartóbb, a gondolat vagy a remény?”

10/10

A kötetet a Jelenkor Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni