Ismét hatalmas köszönet az Agave Kiadónak, amiért elhozták nekünk magyarul a Földmag-duológia eredetileg 1993-ban megjelent első kötetét. Ugyan majdnem harminc év eltelt már a megjelenése óta, aktuálisabb nem is lehetne; hátborzongatóan ismerős a világ, amelyet elénk tár, ráadásul a történet 2024-ben kezdődik, ami ugye nincs is már olyan messze. Nem feltétlenül kiemelkedő disztópia, de kiemelkedő társadalom-, kor- és lélekrajz gyönyörű, tiszta, szépirodalomhoz közelítő prózában.
2024-ben a klímaváltozás hatalmas károkat okoz világszerte: járványok, vízhiány, munkanélküliség, egyre nagyobb kilátástalanság sújtja az emberiséget. Los Angeles külső részén falakkal védett zárt közösségek próbálnak fennmaradni a fosztogatókkal, elvadult kutyákkal, drogosokkal szemben. A tizenöt éves Lauren Olamina egy ilyen közösségben él családjával: baptista lelkész édesapjával, nevelőanyjával és három öccsével. A korábbi emberi értékek eltűnőben vannak, egyre inkább a létfenntartásra korlátozódnak az erőforrások. Lauren egy ritka betegségben, hiperempátiában szenved: osztozik mások fizikai fájdalmában. Ahogy a falakon kívül egyre romlik a helyzet, a lány igyekszik felkészülni a távozásra. Amikor fosztogatók törnek a közösségre, Lauren a túlélőkkel együtt északra indul, és lassan a vezetőjükké válik. Hitvallása, a Földmag jelentheti a túlélést és az újrakezdést az egész emberiség számára.
Octavia E. Butler nagyon jól ír. Én már a Hajnalt is szerettem tőle, pedig elég távol áll tőlem a sci-fi, de valami elképesztő jól van megírva az a könyv. Hát ez is. Kicsit lassan indulnak be az események, de valójában nem is feltétlenül a külső történéseken van a hangsúly: Lauren személyiségének alakulása, a rajta keresztül megismert és leképzett világ a fontos, és az, ahogyan Lauren ezt a világot alakítani szeretné. A nézőpont E/1-es, ráadásul Lauren naplóját és Földmag-verseit olvassuk, így nagyon közel enged minket magához. A naplóforma érdekes, bár talán nélküle is működne a regény; nekem a karakterek Laurennel való viszonya legalább olyan izgalmas volt, mint Lauren lelki folyamatainak követése.
Az események lassúsága itt azt is jelenti, hogy (sajnos) minden történés nagyon átgondolt, hihető és logikus. Az írónő tűpontos megfigyeléseket oszt meg arról, hogyan dől romba az emberi civilizáció – hogyan következnek dominószerűen egymás után az események, hova vezet a vízhiány, a modern kori rabszolgaság, a robbanásszerű infláció, az emberi élet elértéktelenedése. Ismét meg kellett állapítanom (és ez valójában rettenetes), hogy apokaliptikus körülmények között az egyik legfontosabb felszerelés (a víztisztító tabletta, a gyógyszerek, a pénz és a kés mellett) sajnos a lőfegyver. Az ember egyik legfontosabb skillje pedig, hogy jól tudjon (és képes legyen) lőni. Nem árt persze ismerni az ehető növényeket, vagy tudni, hogy hogyan lehet vizet találni vagy elbújni, de az ember mindent a hajára kenhet, ha támadás éri. És ebben a történetben a támadások mindennaposak.
A világépítés tehát remek, számomra mégis a karakterrajzolás volt a regény legnagyobb erőssége. Láttam magam előtt az úton vándorló embereket, éreztem a félelmüket, reményeiket. Az egész csapat nagyon hiteles, Lauren pedig kivételesen aprólékosan felépített, én kifejezetten szerettem a humorát és a bölcsességét. Emellett pedig meg kell említenem, mekkora öröm olyan disztópiát olvasni, amelyben az olyan teljesen hétköznapi és természetes emberi dolgok, mint például az egymás iránti vonzódás és a szexualitás nincsenek elkenve, hanem belesimulnak a történetbe. Ráadásul vannak a kötetben gyerekek is, akik pedig emlékeim szerint a legtöbb disztópiából hiányoznak (nem szuperképességű kamaszokra gondolok, hanem kicsikre). Pedig ők jelentik az emberi civilizáció túlélését, a kultúra fennmaradását. Nagyon kíváncsi vagyok a második kötetre.
9/10
A kötetet az Agave Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
