Puszta, romantika nélkül. Azért nem kell aggódni, ez egy vérbeli Urbánszki-regény, vagyis nem hiányzik belőle a magyarosch virtus, akad itt akció és csata elég, férfias, vaskos humorral kísérve, és szokás szerint bepillantást nyerhetünk a nagypolitikába és a kisemberek életébe is. Vagyis a szerző hozta a tőle elvárható szintet, és ezúttal megajándékozott bennünket két remek női karakterrel is. Természetesen nem kényes nemeskisasszonyokról van szó, hanem kemény pusztai asszonyokról, akik megállják a helyüket a legkilátástalanabb helyzetekben is, és egyenjogú harcosok a férfiakkal, csak sokkal rafináltabbak náluk. Azonban ez nem a romantika helye, ez bizony egy barbár időszak, harc az élet, és ebből a kegyetlen világból fáklyaként világlik ki két történelmi személyiség: Álmos és Árpád. Előbbi azon munkálkodik, hogy megerősítse a törzsek szövetségét - többek között azt is megtudjuk, hogyan kerültek a kabarok a magyarok közé - , és jól látja, hogy eljött az ideje új hazát keresni, a felderítőcsapatba pedig besorozza fiát, Árpádot is, hadd tanuljon a gyerek. A fiatal fiúnak nincs könnyű dolga, hiszen olyan kemény kiképzőt kap, mint Karacs, de a kezdeti téblábolás után kivívja katonái tiszteletét, és megtanulja, hogyan kell vezetni egy csapatot, gyors és megalapozott döntéseket hozni, bátornak, de nem vakmerőnek lenni, és jól bánni az emberekkel úgy, hogy a fegyelem ne lazuljon. Kicsit furcsa imigyen látni a történelemkönyvek későbbi hősét, de ettől lesz olyan emberi, és pontosan ez a szerző erőssége, hogy meg tudja mutatni az esendő embert a legenda mögött. Azt persze nem tudhatjuk, hogy ez a történet valóban így zajlott - e le, hiszen a történelmi személyeken kívül minden szereplő kitalált, de mivel nem sokat tudunk ennek az időszakról, akár így is történhetett. A kötet betölti a funkcióját: bemutatja, milyen volt az élet Etelközben, és kiválóan átvezeti a történetet a honfoglalás időszakáig. Kár, hogy kicsit lassúdad a kezdés, és időnként túlságosan belefeledkezünk a tájleírásokba, de ettől ez még egy pörgős kalandregény, amelyet képtelenség letenni, annyira izgalmas.

Etelköz, 861. Álmos nagyfejedelemnek van gondja elég, hiszen a szomszéd népek irigylik a magyarok jó földjeit, szép legelőit, előbb-utóbb meg fogják kísérelni, hogy rátegyék a kezüket, ráadásul a Kazár Birodalom egyre gyengül, nem képes már sokáig megőrizni az uralmát. Az okos vezető rádöbben, hogy ideje új haza után nézni, lehetőleg nyugaton, és megbízza Karacsot, hogy kémlelje ki azt a vidéket. Elküldi vele fiát, Árpádot is, akinek van még mit tanulnia...

A magyarság etelközi éveiről nem sokat tudunk, ezért nagyon érdekes ez a rész, hiszen egy olyan időszakba nyerhetünk bepillantást, amelyet a rendelkezésre álló szűkös információforrások alapján a szerző képzelete épített fel nekünk. Történelemrajongóként nagyon tetszettek azok a részek, amelyek azt a pusztai nomád életet írták le, amelyet az őseink éltek, és teljes körű áttekintést kaptunk arról is, hogy milyen politikai körülmények közepette kellett megtalálnia népe új útját Álmosnak. Nem volt könnyű helyzetben a nagyfejedelem, hiszen már önmagában a szövetség fenntartása is irgalmatlanul nehéz feladat volt (kíváncsian várom, hogy a következő részben hogyan fogja rávenni örökösen rivalizáló fejedelemtársait a honfoglalásra), és akkor még ott voltak a besenyők, a kazárok, az avarok és megannyi nép, akire figyelő szemét rá kellett vetnie, hogy nehogy hátba támadják. Mindeközben a különböző népek szövetséget is kerestek a magyarokkal, hiszen jó harcosok voltak és mindig volt a környéken valami jó kis csetepaté, amelyben jó hasznukat vették. Vagyis Álmos nem unatkozott, volt mire figyelnie, hogy bölcsen vezesse népét. Széles látókörét jól mutatja, hogy keresi a kiutat abból a csapdából, amelybe népe valószínűleg csak néhány év múlva fog kerülni, de ő már most elküldi a felderítőit, hogy kikémleljék, milyen a nyugati terület, érdemes-e oda áttelepülni.

Miközben Álmost nagypolitikai problémák gyötrik, fia, Árpád azzal van elfoglalva, hogy felnőjön és megtanuljon vezérként viselkedni. A fiú nem kispályázik ugyanis, eldöntötte, hogy ő lesz apja utódja a nagyfejedelmi tisztségben (ami nem olyan egyszerű, hiszen több fiútestvére is van), és becsületére legyen mondva, mindent meg is tesz, hogy valóra váltsa ezt az álmát. Karacs személyében jó tanítót kap, a megbízatás pedig elég sokrétű ahhoz, hogy kipróbálja magát több szerepben és szinten, így lassan, de biztosan megtanulja, amit meg kell, és egyre jobb vezető válik belőle. Addig azonban még rengeteg minden történik vele és körülötte, dúl az akcióorgia, vágtatnak a lovasok, szállnak a nyilak, folynak a csaták, a mi vérünk pedig hőseinkkel együtt forr.

Ez egy macsó regény, mégis van benne két erős női karakter, akiket én személy szerint nagyon megkedveltem. Hanga egy gyönge asszony, akinek azonban hatalmas erőt ad, hogy vigyáznia kell egy kisfiúra is, óriási kalandokat élnek át együtt a pusztán. Nyeste pont az ellentéte, ő egy igazi amazon, akiből nem hiányzik az asszonyi furfang sem, nem csoda, hogy még Karacs kemény szíve is meglágyul iránta. Na, de tényleg nincs idő romantikára, itt gyorsan zajlanak az események, a puszta végtelenje nem tűri a ráérősködést, gyorsan kell dönteni és cselekedni, akár csatáról, akár ármányról van szó. Pörgős, izgalmas történelmi kalandregény, hamisítatlan Urbánszki-stílusban, kell ennél több?

8/10

A könyvet a Lazi kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.