Általánosságban véve a cyberpunkkal eléggé felemás a kapcsolatom. Hol tetszik, hol nem, hol befogadható, hol nem. Az Árnyékszingularitás nálam a befogatható kategóriába esett, helyenként még tetszett is, bár inkább mondanám elég nagy csalódásnak. Főleg azért, mert ahogy utánanéztem, szinte semmi újat nem hoz, sőt leginkább egy Shadowrun játékestre hasonlít, aminek a történéseit regénybe öntötte a játékmester. Ebből nagyon jót ki lehetett volna hozni, de a szerző nem élt a lehetőséggel.
2050 - a világot gigacégek uralják, az állások többségét szoftverek és robotok töltik be. Magyarország lakossága 25 millió fő. Az ország a szociális katasztrófa szélén áll. Az ősi magyar törzsek rangrejtve tengetik életüket, visszahúzódva az utolsó természetvédelmi övezetekbe, bioélelmiszereket és kézműves termékeket előállítva egy zsugorodó piacon. Mágiájuk a természetből ered, melyet minden erdőirtás, minden beépítés egyre gyengébbé tesz. Stephen Crew Barrows, a kelet-európai céges domínium ura, a térség kormányainak munkaadó gazdája miközben birodalma északi határainak bővítésén dolgozik, meg akarja szerezni Dévai Gyöngyvértől azt az új találmányt, ami radikálisan felgyorsítja a növények fejlődési ciklusát. Terve azonban nemcsak a Gyöngyvér vezette budapesti középvállalat, a DataGenForm érdekeibe, de a Tarján törzs komoly ellenállásába is ütközik. A harc elkerülhetetlenné válik: az ősi tudáson alapuló mágia csap össze a legfejlettebb technológia fegyverarzenáljával.
Habár az alapötlet nem eredeti (lásd például Árnyékmagyarország), de lehetett volna úgy tálalni, hogy az legyen, azonban a szerző inkább kényelmes, a Shadowrunból átvett klisékre támaszkodik. Kvázi végigmegy egy általa kitalált, a világa felépítésére, eszköztárára, karaktertípusaira alapozott mesén, megalkotja a karakterlapokat és próbálja összeilleszteni a darabokat, ami nem igazán sikerült. Emiatt irtózatosan darabos a regény, mondhatni szövegkohézió, mint olyan nem nagyon létezik benne, ezért egyáltalán nem egységes, és a történeti ív is töredezett, így a kötet szinte élvezhetetlen.
Amikor néha meg is villan benne néhány megszívlelendő gondolat vagy komoly mondanivaló, azon egyszerűen átrobog, mintha nem lenne fontos. Habár azért volt néhány mondat, amin elgondolkodtam, és hatásos is az adott helyen, például ez: „A tudás hiánya nem azt jelenti, hogy bármi lehetséges, és meglódulhat a képzelet, hanem csak azt, hogy a tudás hiányzik.” Sajnos az ilyen részekből nagyon kevés volt, pedig alapvetően fontos dolgokkal, égető gazdasági és társadalmi problémákkal foglalkozik a regény, amit erősít, hogy számunkra ismerős környezetben, kvázi hazai pályán játszódik.
Azonban ez hamar elsikkad, és inkább az így-úgy összerakott főcselekmény válik hangsúlyossá, pedig inkább ne tenné, mert mesterkélt, és néhol egészen szétesik. Ennek oka, hogy a karakterek reakcióira épül, mint egy szerepjátékban, ha valaki tesz valamit, akkor arra reagál a másik, amivel alapvetően nem lenne baj, de egyszerűen nem áll össze egy egészé. Több helyen már kínomban nevettem, mert olyanok voltak az egyes fordulatok, mintha a szerző folyamatosan dobálta volna a tízoldalú dobókockáját, a főszereplők pedig mindig megdobták az akaratpróbát vagy a menekülést, és mindig túlélték. Ez pedig nemigen lehetséges (tapasztalat, játszottam néhány Shadowrun partiban). És ha már karakterek. Érdekesek lettek volna, ha rendesen ki vannak dolgozva, de a cselekményhez hasonlóan ez sem történik meg. Van köztük olyan, aki megmozgatott, pl.: Csillag vagy Alexandra, de összességében egysíkúak, sablonosak, és ami a legfájóbb, hogy kedvelhetetlenek.
A mágia és a technológia szembenállása viszont jó volt, mert noha ennek ábrázolása is több sebből vérzett, és nem új keletű, de ebben legalább mégis megcsillant valami, ami egy kicsivel jobb kivitelezéssel feljebb húzhatta volna a regényt. Az például nagyon érdekes volt, ahogy a cégvezetők próbáltak tudományos-technikai magyarázatot találni a mágiára, és nem hitték el, hogy egy őket meghaladó dolog létezhet. Azonban a hibák mellett a pozitív hatás eltörpül.
Az Árnyékszingularitás összességében egy elpuskázott lehetőség. Volt benne potenciál, hogy jó legyen, és a szerző küzd is ezért, de sehogyan nem jött össze neki. Az epizodikus jelleg pedig ebben az esetben sajnos inkább hátrány, mint előny. Feszesebbre kellett volna venni a kötetet, akkor működhetett volna, így viszont csak egy élvezhetetlen cselekményhalmaz, amiben csak néhol sejlik fel valami értékelhető.
4/10
A könyvet a Szenzár Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
