Nagyon kíváncsi voltam erre a könyvre, mert egyrészt az olasz irodalom eléggé kívül esik a látószögemen, másrészt gyerekeknek komoly témáról írni szerintem nagyon nehéz. A Maxim Kiadó Delfin könyvek sorozata a middle grade korosztályt célozza, és amiket én eddig a sorozatból olvastam, mind értékes ifjúsági irodalmi kötetek voltak. Paola Peretti könyve olyan, mint a címben említett cseresznyefa virága: elhozza a várva várt tavaszt, felderül tőle az ember lelke. Úgy képes elmesélni egy drámai és szívfacsaró történetet, hogy végig pozitív marad; hatalmas benne az életigenlés és a boldogság megtalálásának és megtartásának vágya.

A főszereplő Mafalda, a kilencéves kislány, akinek ritka betegsége, Stargardt-szindrómája van. Ez azt jelenti, hogy a látóterében lévő ködfolt egyre nő, és Mafalda néhány hónapon belül meg fog vakulni. Mafalda retteg attól, hogy sötétben marad, és listát vezet azokról a dolgokról, amiket már nem fog tudni csinálni. A családja és a barátai próbálnak segíteni neki, és Mafalda egy másik listát is elkezd vezetni: azokról a dolgokról, amelyek igazán számítanak, és amelyeket sötétben is tud majd csinálni. Közben azt tervezi, hogy elmenekül: felköltözik az iskola kertjében álló cseresznyefára.

Mafalda története egyben az írónő, Paola Peretti története is, és mint ilyen, a személyessége és őszintesége miatt nagyon erős és megható. Mafalda karaktere teljesen életszerű: nincs piedesztálra emelve, csinál butaságokat és hoz rossz döntéseket, és a bátorsága sem emberfeletti. Nagyon hiteles, ahogy pánikol és ide-oda kapkod, ahogy fél, ahogy elveszíti a hitét, és ahogy végül elfogadja az elkerülhetetlent, és igyekszik bátor lenni. Az álomvilágba való menekülése is teljesen érthető, próbál elbújni a betegsége elől egy olyan világba, ahol nem csak a sötétség várja.

A történetvezetés és a cselekmény dinamikája teszi nagyon gyorsan olvashatóvá a kötetet. Minden rész címe az a szám, amekkora távolágról Mafalda ki tudja venni iskolába menet a cseresznyefát: hetven méterrel kezdődik, és a szám fokozatosan csökken. Nekem a kötet felépítésének ez a megoldása volt az egyik legmegrázóbb, nagyon jól érzékelteti, milyen gyorsan nő Mafalda szemében a folt, és milyen gyorsan csökken a látótávolsága. Az E/1-es narráció szinte kötelező az ilyen jellegű könyvekben, itt nagyon következetesen csak azt látjuk, amit Mafalda. Ez viszont azt eredményezi, hogy a mellékszereplőket is csak az ő szűrőjén keresztül ismerjük meg; nekem kicsit kevés volt, amit megtudtunk róluk, szerettem volna jobban belelátni a szülei helyzetébe, és mélyebben érdekelt volna Estella és Filippo is.

Estella volt egyébként a kedvencem a regényben: az erdélyi származású amazon, aki a hatalmas szívével és szókimondásával bátorságot tudott önteni Mafaldába. Estella levelén szerintem nem csak én érzékenyültem el olvasás közben. Mafalda szüleiről viszont azért is olvastam volna többet, mert bennem kicsit visszás érzéseket keltett, hogy mindig mindent Mafalda feje fölött intéztek (a költözést, Ottimo Turcaret állatotthonba adását stb.). Nem hiszem, hogy egy kilencéves gyereknek nem lehet elmondani, hogy mi és miért fog történni.

Nagyon bájos és szívhez szóló könyv az Én és a Cseresznyefa, egy kedves, szeretnivaló narrátorral, aki megmutatja, valójában mi a fontos az életben. Én a kötet elolvasása után végtelen hálát éreztem, és szerintem nagyon kell néha ilyet olvasni, hogy értékelni tudjuk azt, amink van. Bátorságra, elfogadásra és örömre tanít, arra, hogy ne adjuk fel, és akármennyire közhelyes is, arra, hogy „ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan”.

8/10

A kötetet a Maxim Könyvkiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.